Különjárat

Hamarosan itt a Karácsony, a kifosztott áruházak utáni nagy zabálások, az irtóztatóan unalmas rokonlátogatások, az elmaradhatatlan többnapos avas bájgli, a fenyőfaállítás szóváltásainak felemelő időszaka. Na, és persze a Szeretet ünnepe, miközben a díszesen csomagolt doboz belül sokszor szégyenszemre teljesen üres.

   Képtelen időzítésnek tűnik, de éppen a minap hallom: a hajléktalanokat végérvényesen(?) kiűzik – na, nem a paradicsomból, bár nekik éppenséggel az – „ideiglenes” hajlékaikból, az aluljárókból. Mehetnek isten hírével a huzatos híd alá.  

   Néhány évvel ezelőtt – önhibámon kívül – Londonban értek a meghitt napok, melyek első estéjén, a kissé cudar időben együtt róttuk az utcákat az évek óta odakint dolgozó régi ismerőssel, akinek ennyi idő alatt volt ideje feltérképezni a terepet, és beleszokni az „elnyelős” nyelvbe. A várost teleaggatták óriási reklámcsillagokkal, a világító fényfüzérek végeláthatatlan kígyót alkottak a fényes díszbe öltözött házakon, a levegőben sült pulyka és édes sütemény illata keveredett. A gyér forgalomból egyszer csak, mintha az égből pottyant volna le, egy különös, öreg jármű vonta magára a figyelmet, bár úgy vettem észre, rajtam kívül mást kevésbé foglalkoztatott a csillogó-villogó, piros, emeletes busz. Alig cammogott, mintha kérkedett volna fényes külsejével. Párás ablakai mögött – akár egy Fellini film szereplői – sajátos figurák ücsörögtek. Kíváncsian figyelték a fényárban úszó, számukra elérhetetlen kirakatokat, a tér közepét elfoglaló, felcicomázott ezüstfenyőt, ajkukról irigy ámulat csüngött. Hanyag, piszkos öltözékek, borotválatlan férfiarcok, üres tekintetű, ragacsos hajú nők tapadtak az üveghez, elhervadt életek kísérteties mementói. Megrökönyödésemet látva, házigazdám rövid előadást rögtönzött nekem, mely egy pesti polgár számára valóságos tündérmesével ért fel:

   – Tudod, ez az egyik „hajléktalan-járat”.

   – Nofene!

   – Jól kifundálták ezt errefelé. Ilyenkor az ünnepen összeszedik, akit csak lehet, és elviszik őket vacsorára egy meleg helyre. Nehogy már éppen Jézus születése napján haljanak éhen, és fázzanak meg. Valami műsor is szokott lenni. A város összedobja a pénzt, sőt, még valami ajándékot is adnak.

   – Ah, de jól informált vagy.

   – Néha irigykedem rájuk, nekik egyáltalán nem vált, mert nem válhatott a karácsony központi üzenetévé az ajándékozás.

   Csak csóváltam a fejem hitetlenkedve. Bele se mertem gondolni, otthon mire mennénk egy ilyen járattal: lenne belőle mozgó hirdetőtábla, nyáron balatoni halsütő, vagy félő, ha éppen nem figyelne oda valaki, azonmód eladható darabokba hullna. Látva ezt a teljesen más világot, furcsa rémképek gyötörtek, mert mi lenne, ha mégis átvennénk ezt az ötletet?  Ki is döntené el, ki szállhat fel rá, talán az erősebb elve dominálna? És, vajon hány „illetéktelen” ember foglalná el mások helyét a jó kis ingyen evés lehetőségétől megrészegülve. Arról nem is beszélve, hogy az „okosabb” rászorultak azon vacillálnának, hátha átverés az egész, és csak a polgármester legújabb kitelepítési akciójáról van szó valami istenháta mögötti helyre? Persze minden dilemma ellenére, azért csak összeverbuválódna a társaság, és nagy nehezen elindulna a busz, ám ekkor a hátsó ülésről felpattanna három, hajléktalannak álcázott jegyellenőr. „Nincs nagy differencia köztük” jutott eszembe régi tanítóm megállapítása, amikor annak idején, egy borozgatós estén a „meleg” és a „melegek” szavak közti árnyalatnyi különbséget ecsetelte, külön kiemelve a „k” betűt. Nos, ezek a kedves karszalagos személyek kellően hatástalan fenyegetésekkel együtt jól megbüntetnék az érvényes jegy és bérletnélküli galád bliccelőket, és – méla mosolyt fakasztva a gyűrött arcokra – zsíros csekket helyeznének kilátásba, mely rövidesen a „lakásukra” érkezik.       

   Biztosan léteznek még országszerte jelmezkölcsönzők. Azt hiszem, jó volna átalakítani legalább egyet közülük jellemkölcsönzővé, ahol toprongyos ruháink helyett mindenki kedvére cserélgethetné megunt, vagy éppen kibírhatatlan tulajdonságait, hogy legalább karácsonykor legyünk szerethetőek. Optimistán a reménytelenségbe?

   Révedezésemet egy, az arcomra hullt kövér esőcsepp szakította félbe. A londoni különjárat lassan apró ködrongyok közé veszett, mögötte a ház világos falán, akár egy isteni megvilágosodás, előtűnt egy kacifántos falfirka:

„Az eunuchoknak és a hajléktalanoknak már semmi veszítenivalójuk sincs – vigyázz hát velük!”

   Felette a harmadik emeleten ”Meleg szoba kiadó”, az ablakban egyetlen szál fellobbanó gyertya jelezte az ünnepet.  

Idővihar

   A világ számtalan pontján napjainkban is felbukkannak olyan emberek, akik – elmondásukban – egy rendkívül furcsa természeti élményt éltek át. Ez lenne az „idővihar”, amiről többen is állították, hogy borús napokon hazafelé gyalogolva – legújabban már autózás közben is – különös fényjelenséggel találkoztak, majd bizsergésérzet és bénultság fogta el őket. Mintha lebegtek volna, elvesztették minden idő- és térérzéküket. Pár perccel azután egy idegen helyen magukhoz tértek ugyan, ám ez a hely messze nem ugyanaz volt, mint ahol a fényeket látták, akár több száz kilométerrel távolabb eszméltek újra, alkalomadtán még az is bekövetkezett, hogy ezen idő alatt 1-2 hét is eltelt a földi valóságban. A hihetetlennek tűnő események hatására ezrével kivizsgált beszámolókból lassan kristályosodott ki a diagnózis. Az évtizedes kutatások során a parapszichológia került leginkább előtérbe. A jelenség átélői minden esetben valamiféle őket körülvevő gomolygó ködről adtak számot, majd a környezet elcsöndesedett, tompa bizsergést, merevséget éreztek testükben. Ezután ez a néhány perces „lebegő” állapot megszűnt, és amint befejeződött, egy idegen, távoli helyen és időben „ébredtek”, miközben hetek teltek el. Lehet, hogy csupán érzékcsalódás lenne mindez? Bár, ha belegondolunk, túl sokszor adódott már ilyen különös helyzet.

   A tudósok egy ilyen eset kapcsán elsőként azt igyekeznek kideríteni, hogy hitelt érdemlőek-e a tanúktól kapott információk, bár semmi esetre sem verik nagydobra ezeket a döbbenetes történéseket, mely a természetfölötti szféra és a tudomány mezsgyéjén mozog, sokszor csak a bulvárlapok szemezgetnek belőlük. A kutatás egyre inkább a pszichológia felé irányul. Számtalan riportban rögzítették, hogy a látvány egy vad vihar, egy erőteljes tornádó után fordult elő, amit fényes, forgó gömbvillámok kísértek. Felmerül a lehetőség, hogy összefüggés van a fényjelenség és az idővihar között.

   Egyes reformcsoportok a Bermuda-háromszög rejtélyét is evvel magyarázzák, bizonyíték persze nincsen rá. Fizikusok teóriája az elektromágneses anomália, amely képes elgörbíteni a téridőt, így történhet meg a néhány hetes elcsúszás az időben, dacolva az általunk ismert fizikai törvényekkel. Az alanyok, mintha átlépték volna a fénysebesség korlátait, miáltal valódi időutazókká váltak.

   Az egész jelenséggel szemben ma még hatalmas a kétkedés, de hát sokszor bebizonyosodott már a tudományos életben, a hihetetlen is lehet életképes bizonyos idő elteltével, a jövő majd eldönti, csak győzzük kivárni.