A második világháború alatt
fokozatosan rajzolódtak ki az erőviszonyok mind a szárazföldön, mind a
tengereken. A szemben álló felek töretlenül bíztak a végső sikerben, a sokáig
döntetlen közeli állapotot kívánták a lehető leggyorsabban a maguk javára billenteni.
Ehhez pedig szükségesnek látszott minden új fegyver kidolgozása, majd bevetése.
Tökéletesítésre persze nemigen volt idő, mindenkit szorított a háborús helyzet.
Az amerikai haditengerészet páratlanul tehetséges mérnökei mindent megtettek
egy kifogástalan hajóálcázási technológia kifejlesztésének érdekében. A
láthatatlanság feladványa már oly régóta izgatta az emberiséget, hogy a hadügy
úgy gondolta, a háború kényszerítő ereje éppen elég motivációt fog adni a
kivitelezéshez, épp itt az ideje H. G.
Wells ötletét a gyakorlati megvalósítás útjára terelni. Az elmélet
lényege, hogy ha egy test – esetünkben egy hadihajó – körül egy megfelelő erősségű
és frekvenciájú mágneses mezőt gerjesztenek, akkor a tárgy az ellenséges
felderítés radarjainak pásztázó hullámai számára elérhetetlenné válik. Ennek a
megvalósítására jött létre a végzetes Project Rainbow, a Szivárvány-terv.
A terv megvalósításának helyszínéül a haditengerészet a
philadelphiai-öblöt, azon belül pedig a hajódokkokat szemelte ki, az alany az
erre a célra épített 1500 tonna vízkiszorítású romboló, az Eldridge
volt. 1943
tavaszán kezdték a munkát, hogy júliusra már próba kész állapotba kerüljön az
alaposan feltuningolt hajó. Az első éles kísérlet külső résztvevői rövid időre
egy hatalmas, sárgászöld ködöt láttak, amint beburkolja a hajótestet. A radarok
és a vizuális megfigyelők számára az Eldridge a legénységgel együtt 10
percre valóban eltűnt a műszerek csápjai és a nézők szemei elől. A kísérlet
végén látszólag minden visszatért az eredeti állapotába, viszont a hajón
tartózkodó tengerészek rosszullétre, erős fejfájásra, szédülésre, émelygésre
panaszkodtak, ami elsősorban szelíd hányásban öltött testet, néhányan viszont
az őrület határára jutottak.
A következő próbára ugyanaz év augusztus 12-én
került sor, amikor is a generátorok indítását követő hatvanadik másodpercben a
sárga ködbe egy kék villanás hasított, és a hajó abszolút eltűnt a megfigyelők
és a radarok elől, semmi nem maradt utána. Amikor újra megjelent az öbölben, a
vezérkar tagjai már közel négy órája meredtek a végtelen tengerre, nem tudták
mi is történt tulajdonképpen. A romboló legénysége azonban nehezen viselte a
tesztet, több végtagtöréstől és megannyi kisebb-nagyobb sérüléstől szenvedtek,
valaki lángokban állt, néhányan pedig nyomtalanul eltűntek valahol útközben. A
legénység két tagja beleolvadt a fedélzet acéljába, két másik pedig
beágyazódott a vas választófalba, az ötödik katona keze szintén a falba
mélyedt, de ő legalább életben maradt. A speciálisan kiképzett legénység
megmaradt része azonnal szétverte a kísérlethez tartozó elektromos
berendezéseket, antennákat, alkatrészeket. A Neumann János vezette mérnökcsapat
nem adta fel. Először új, mit sem sejtő személyzetet toboroztak, akik kivitték
a hajót a partra, aztán folytatták tovább az elektromágneses generátor
fejlesztését. Október végén késő este újra próbálkoztak a helyrepofozott
hajóval, mely a beindítás után annak rendje és módja szerint el is tűnt az
öbölből.
Ugyanekkor a Philadelphiától
350 km-re, délre fekvő norfolki haditengerészeti bázis radarképernyőjén, és a
közeli kereskedelmi hajó, a Furuseth matrózainak szeme előtt néhány
percre megjelent a zöld füstbe burkolózott Eldridge, ám ez a döbbenetes
látvány kérész életűnek bizonyult, a hajó ugyanolyan rejtélyes módon
„visszatért” az eredeti kikötőbe, Philadelphiába, mint ahogyan eltűnt onnan.
A Szivárvány-tervnek itt szakadt vége,
valószínűleg azóta sem próbálkoztak a természetfeletti erőkkel ily módon
szembeszállni. A kísérleti hajó a háborút követően a görög flottához került,
azóta nem hallani felőle, elképzelhető, hogy csupa megszokásból ott is
láthatatlanná vált.
