2020. június 7., vasárnap
2017. május 1., hétfő
Olimpia
Halványulnak
végre a 2024-es olimpia-rendezés körülötti szégyenfoltok,
lecsendesedett a parttalannak tetsző halandzsa.
Mindez
arra késztet, hogy hátrahagyva az önkéntelenül
is belém
bújó hovatartozást az ügyben, jóval reálisabban értékeljem
azt.
Messziről
bűzlik az egész: a
politika áthatja a
kérdést. Pedig alapvetően
nem sok köze lenne hozzá! Vagy tán pontosan
ezért? Elvégre az aláírók
többsége – amellett,
hogy nem tudták, mert nem is tudhatták, tulajdonképpen mit is
csinálnak – aligha
rendelkezett speciális gazdasági szakértelemmel, nem
birtokolhatta
a sportot körülvevő
lehetőségek ismeretét,
aligha foghatta fel
egy olimpia létrejöttének
ezer szálon futó hátterét, és
azt
a jövőképet, melyet egy
ilyen gigantikus beruházás
nyújthat egy „erősödő”
országnak.
Pedig
az emlékezetes 1896-os
világkiállítás óta ez
az első igazán
olyan világraszóló esemény,
amellyel
felrajzolhattuk
volna magunkat földünk
pozitív ismertségi térképére. Méghozzá
kitörölhetetlen tűzpiros tollal. Gyakorlatilag
– mellőzve a közhelyszerű demagógiát – az
olimpia lett volna a
„szegény házi” státuszunkból való
kitörés egyik
esélye.
Nem beszélve, hogy több
mint 100 év elteltével újra
hihetetlen infrastrukturális fejlesztés gazdagíthatta
volna az országot, hogy
legalább valami vonzót és előremutatót is
továbbadhassunk
unokáinknak. Ehelyett
megfutamodtunk
a kihívástól. De sebaj, mi
így segítjük
elő a korrupció
térhódítását,
igaz
legfőképp
bizonyítékunk
nem
lesz, vajon ezen összegek
hol pihennek
majd, bár
élhetne mindenki a
gyanúperrel, hogy kihez,
mihez vándorolnak… félő,
kizárólag a
rogyásig emlegetett
egészségügyben,
oktatásban nem jelennek
meg. Mily érdekes, vajon az
újabb ingyenélő párt miért nem ez utóbbiak mellett kardoskodik,
miért nem ezek fejlesztésének
biztosításához gyűjtenek
aláírásokat?
Nem
feltétlenül megnyerni kell egy efféle
pályázatot – valljuk be, kevés eséllyel kecsegtetett ilyen
kihívók mellett –, mindenekelőtt
megmutatni magunkat a
világnak, aztán
emelt fővel távozni a hátat
fordítás helyett. Hibánkat
– már amennyiben a jelentkezésünk az volt – azzal tetézni,
hogy az utolsó pillanatban lemondjuk azt néhány tudatlan,
szerepelni kívánó, egy aláírás félrevezető hatalmától
megszédülő honpolgárunknak köszönhetően, több mint történelmi
bűn, elsősorban
társadalmi mélypont!
Régóta
közismert „titok”, hogy a
magyarság örömét leli abban, ha valamire nemet mondhat, gyönyörét
leli az ellenségkép-keresésben. Attól
tartok, ebben az országban, amióta világ a világ, ahhoz értünk
a legjobban, miként fúrjunk meg valakit vagy valamit, hogyan
tiporjuk el azt, aki, ami sikeresebbnek tűnik hozzánk képest, a
miáltalunk elképzelt úttal ellentétben, hiába bizonyosodik be,
hogy az nemcsak kacskaringós, hanem nagyon is tévút, csak azért,
mert mi magunk nem kaptunk előkelő szerepet benne: hamis
érdekeink csalfa gondolatokat ébresztenek, már amennyi megmaradt
a telefon-gombnyomogatásaink
közepette. Hacsak
nem tudunk előnyöket kovácsolni valamiből,
mindent megteszünk, hogy más se érezze magát nyugodtan. Még ha
magunk belerokkanunk
is. Csoda, ha ennyi évezrednyi széthúzás után egyáltalán még
létezünk, bár egyre kevesebben.
Misem
bizonyítja mindezeket jobban, mint az a MOB-elnöki tisztségéért
még néhány napig tartó heves szócsata, mely harc teszi manapság
a bulvárlapokat eladhatóvá.
Visszatérve
az olimpiára: kései visszatáncolásunkkal,
folyamatos
gáncsoskodásainkkal
ismét csak segget
csináltunk magunkból, ezért aligha csodálkozhatunk azon,
ha a későbbiekben
elenyésző sporteseményt
bíznak ránk, kilátásaink
alaposan megcsappanhatnak, végtére is
a hitelünket már sikerült
eljátszani.
Mindenesetre
olimpia ide vagy oda, most
már tényleg megállhatna az a „nyavalyás csődtömeg”
Brüsszel, hogy végre utolérhessük, nehogy
elorozzák a 2028-as rendezést!
2016. június 21., kedd
Foci EB, vagy valami egészen más?
Nem
lehet szó nélkül elmenni a foci mellett. Valóságos szociológiai tanulmány lett
mifelénk ez a futballesemény.
Egyrészt,
a játék minősége mellett a szurkolók ilyen mértékű lelki kitörése aligha volt
várható, mely nagyon is elgondolkoztató lehet felsőbb körökben. A körűt jótékony
„elfoglalása”, az egyenmezbe öltözött éneklő családok, a szívből jövő drukkolás
merőben szokatlan formája még az ősrégi sportszeretőket is meghökkentette. Igazi
forradalom ez a javából, tudat alatti revolúció. Apáink, nagyszüleink tán még
emlékeznek egy bizonyos októberre. Lehet, erőltetett a párhuzam, bár mintha a
magyar újra ki akarna törni diktatórikus béklyóiból, egyszerűen elege van a
kisemmizésből, a megaláztatásokból. Igazság szerint teli van a hócipőnk, hogy
mindig, mindenki megmondja nekünk, mit és hogyan tegyünk. Most, úgy fest, összefogott
a nemzet. Amit 11 focista elért, azt a töketlen, korrupt, csaló kormányok 25 év
alatt képtelenek voltak, és félő, sosem fogják megvalósítani. Most megmutattuk, miénk az igazi hatalom, ami távolról
sem anyagi, sokkal több annál: érzelmi, amely így nyár elején szabályosan elsöpörte
ostoba vezetőink még butább koncepcióit, hiába próbálnak majd mindannyian a
sikerek mögé bújni. Ugyanis az emocionális hatalmat sohasem lehet manipulálni,
még kevésbé megfékezni, az öröm nem egyenjogú az uralkodással. A hatalom most
legyen „boldog” a népszavazásával, más nem jutott nekik, igaz jelenleg a kutyát
nem érdekli. Visszanézve a futballunkra, és a továbbjutásra, ez bizony sok
összetevős, de egyetlen dolognak nincs hozzá semmi köze, mielőtt még szeretett
vezéreink elolvadnának a gyönyörüktől, mégpedig attól, hogy a mi pénzünkön
stadionokat építenek saját és komáik kielégítésére. Ahhoz ott a bal kettes.
Másodsorban,
nagyravágyó edzőink helyett – akik csupán a süket és semmitmondó - közhelyeiket
pufogtatják, Storck és Dárdai egyaránt tökéletesen érvel, kifogástalan pontossággal
látják és láttatják a játékot, őszintén és értelmesen beszélnek mindenről. Semmi
mellébeszélés, mely emberi jellem tökéletesen meglátszik a játékosok pályára
kitett mentalitásán is, akik nyilvánvalón nem váltak hirtelen jobb futballistákká,
sokkal inkább elvesztették honi labdarúgásunk több évtizedes kishitűségét, ráadásul
maguk mögött tudhatják az ország rokonszenvét, ezt a példátlan szeretethullámot.
Amit
azonban az európai szövetség, a bizonyítottan velejéig romlott UEFA nem nézhet jó
szemmel, ezért mindenkit büntet, aki könnyeket, és néha petárdákat is hullajt
nemzetéért, mert van képük boldognak lenni honfitársaik dicsőségei miatt. Az
oroszok – akiket lassan kizárnak az olimpiáról – most is minden gyalázatot elkövettek,
amit elszoktak az évszázadok alatt, ám a pénz ott van, így igazi büntetés sem
dukál nekik. Miközben a rendezők persze mossák kezeiket, mint a ma született
bárány, semmi elmarasztalás nem illetheti őket, mégiscsak franciák…
Harmadszor
pedig aligha véletlen, hogy az utóbbi napok reklámjait a focisikereinkre fűzik
fel, csakhogy a részvények sem utólag köthetők. Viszont a sport maga az Élet,
minden benne sűrűsödik, az Élet pedig maga a Foci.
2016. június 2., csütörtök
Telemánia
Szombat, késő este: döcög az autóbusz hazafelé. Úgy 15-en vagyunk, viszonylagos csendben a hosszú úton. Mindenki befelé fordul, maga elé bámulva várja a megállók tovasuhanását. Aztán egyenként leszállnak, először két fiatal lány. Még le sem lépnek, kivilágosodik valami a kezükben, szinte orra buknak a busz lépcsőjéről lelépve. Egyikük jobbra, másikuk balra távolodik. Egy kézzel, tökéletes biztonsággal simogatják a telefont, kezdetben behunyom a szemem, csodálom, hogy nem csókoljak meg az oszlopok valamelyikét. És ez így megy tovább, aki leszáll az autóbuszról - legyen az tini leány, ifjú titán, vagy idősebb úr - a következő megállókban, rögvest ujjgyakorlatokat végez telefonján, hiába közelítjük az éjfélt.
Eszembe villan, vajon a modernizáció lelkevesztett embere mihez kezd a körülötte lévő világgal, ha begubózik a saját maga kreálta civilizációjába? Észreveszi a tavaszra kivetkőzött nőket, a kigyúrt izomzatú férfiakat, az épületek részletdús homlokzatát, egy-egy kivirult fát az út szélén, a színpompás virágokat, a kirakatok fényeit? Miközben ezen morfondírozom, megérkezek a végállomásra. Még a lépcsőt sem hagyom el, felvillan a kijelző a kezemben, mialatt eszeveszett sebességgel, bár kissé ügyetlen mozdulatokkal nyomogatom a billentyűt, ügyesen lavírozom a rám támadó, alattomos fák között...
2016. május 1., vasárnap
Iker
Végre vége... mármint ennek a szövetségi berkekben fejlődőnek hazudott, szakmailag viszont siralmas focibajnokságnak. Ahol a nézők számának drasztikus csökkenése elleni harc betetőzéseként két pesti csapatot vidékre száműzött az ostoba bürokrácia. Hát, nem tudom meddig maradnának a helyükön az angol labdarúgó szövetség illetékesei, ha egy Liverpool-Everton meccset mondjuk Manchesterbe vinnének.
Ráadásul beütött a krach: a pályán kiesett az állam egyik, a legfeleslegesebb együttese, a tősgyökeres felcsúti(!) Puskás Öcsi névjelezte PAFC! Most aztán jöhet a bajnokság átszervezése, ami vagy létszámemelésben ölthet testet (jujjj), vagy a későbbi licenckiadások manipulálásában (brrr). Különben a halmozottan készséges és lojális alkalmazottak kezdhetik bontani az adófizetők drága pénzén létrehozott és fenntartott felcsúti csodastadiont. Igaz, az új kisvasutat hasznosítandó, vele elszállíthatják a sittet, úgysem kell messzire vinni, csupán az út másik oldalára.
Úgy jártak Felcsúton, mint az az ikerbabakocsi, ahol elsőre úgy látszik, a két csecsemő nem egymás mellett, hanem egymással szemben fekszik, holott csak egy ártatlan tükörkép mutat kettőt a babákból. Ám a hatalom elvakít; alaposan, a saját elvárásaik szerint torzítja a valóságot. Így lesz egyik pillanatról a másikra kettőből semmi.
Ráadásul beütött a krach: a pályán kiesett az állam egyik, a legfeleslegesebb együttese, a tősgyökeres felcsúti(!) Puskás Öcsi névjelezte PAFC! Most aztán jöhet a bajnokság átszervezése, ami vagy létszámemelésben ölthet testet (jujjj), vagy a későbbi licenckiadások manipulálásában (brrr). Különben a halmozottan készséges és lojális alkalmazottak kezdhetik bontani az adófizetők drága pénzén létrehozott és fenntartott felcsúti csodastadiont. Igaz, az új kisvasutat hasznosítandó, vele elszállíthatják a sittet, úgysem kell messzire vinni, csupán az út másik oldalára.
Úgy jártak Felcsúton, mint az az ikerbabakocsi, ahol elsőre úgy látszik, a két csecsemő nem egymás mellett, hanem egymással szemben fekszik, holott csak egy ártatlan tükörkép mutat kettőt a babákból. Ám a hatalom elvakít; alaposan, a saját elvárásaik szerint torzítja a valóságot. Így lesz egyik pillanatról a másikra kettőből semmi.
2015. december 3., csütörtök
EB
Jellemző hazánk közerkölcseire, hogy miután évtizedek után ismét sikeresen (túl)teljesítette a futball-válogatott a selejtezőket, a honi szövetség elnöke beszéddel fárasztotta a nagyérdeműt. Amelyben ahelyett, hogy azonmód elismerését fejezte volna ki játékosoknak, edzőknek, vezetőknek (na persze nem az általa irányítottnak), közönségnek, médiáknak az áldozatos munkájukért, ő mit művelt??? Elsőként szeretett és országunk roppant demokratikus feje előtt hajbókolt, a sikert mintegy neki tulajdonítva, csakhogy mint tudjuk, fejétől bűzlik a hal!
Hogy is mondta nagyapám anno a munkát adó gyár vezéreiről fizetésnap a kocsmában? "Köszönjük meg nekik fiúk ... jó hangosan: BUNKÓK"
Hogy is mondta nagyapám anno a munkát adó gyár vezéreiről fizetésnap a kocsmában? "Köszönjük meg nekik fiúk ... jó hangosan: BUNKÓK"
2015. szeptember 27., vasárnap
Tankönyv
Csoda, ha belerokkannak gyermekeink az iskolakezdésbe? Csak a hátunkra vesszük egy pillanatra dugig tömött táskájukat, és - miután leülve kifújtuk a fáradalmainkat, elgondolkozhatunk. Vajon, miért használnak ennyi temérdek könyvet, füzetet a fiatalok, egyéb, általában hasznavehetetlennek tűnő, ám annál súlyosabb eszközről nem is beszélve? Mindenesetre, korszakalkotó ötletemet ezúttal közkinccsé tenném. Előre bocsátva, hogy ezt én annak idején, a középiskolában már kipróbáltam - kevés sikerrel, ugyanis a magyar tanárnő nem kultiválta sajátos módszeremet, és megbuktatott, hogy aztán a pótvizsgán lehajtott fejemre súlyos prédikációkat olvasva megadja a kegyelem kettest. De ez más kérdés...
Nem túl eredeti, ám annál végrehajthatóbb elképzelésem a könyvek és füzetek drasztikus csökkentésén alapszik. Mert kérdem én, tulajdonképpen miért vesznek igénybe a nebulók a különböző tematikájú órákra eltérő könyveket, mindegyikre egyet-egyet? Vagy miért kellene más-más füzetbe írniuk az órán elhangzott, az életre amúgy is csak a legritkább esetben nevelő sületlenségeket (tisztelet a kivételnek)? Összevont kötet lehetne mondjuk a biológia a kémiával vagy a fizikával, a történelem a földrajzzal, a magyar az angollal, a matematika - na, erre az egyre egyáltalán nincs is szükség :), már ami a tapasztalataimat illeti. Valahogy egy idő után megvoltam nélküle, nem sok kárt tettem benne.
A füzetekről nem is beszélve, mert ugyan mi szükség van tucatnyira belőlük, hogy aztán még a legderekabb diák is csak félig írja tele - jó esetben. Amúgy is magunknak meg az életnek tanulunk - hányszor, de hányszor hallani ezt a közhelyes szónoklatot. Csak tudnám, a nagy többségnek mi szüksége lesz a nagybetűs életben mondjuk a sokismeretlenes egyetlenre, vagy a bonyolult függvényszámításokra, stb. Szóval, nyugodtan írhatnák egyetlen vastag füzetbe az írni valókat, aztán,ha betelt, hát kicserélik, tudtommal a végeredmény, azaz a növendék tudása a lényeg, hogy miképp éri azt el, legyen már magánügy. Ez is a kreativitásukat fejleszti, hogy aztán ennek folyományaként majdan ilyen képtelen írásokat hozzanak létre, mint most én ezt.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)