2017. május 1., hétfő

Olimpia


   Halványulnak végre a 2024-es olimpia-rendezés körülötti szégyenfoltok, lecsendesedett a parttalannak tetsző halandzsa. Mindez arra késztet, hogy hátrahagyva az önkéntelenül is belém bújó hovatartozást az ügyben, jóval reálisabban értékeljem azt.






   Messziről bűzlik az egész: a politika áthatja a kérdést. Pedig alapvetően nem sok köze lenne hozzá! Vagy tán pontosan ezért? Elvégre az aláírók többsége – amellett, hogy nem tudták, mert nem is tudhatták, tulajdonképpen mit is csinálnak – aligha rendelkezett speciális gazdasági szakértelemmel, nem birtokolhatta a sportot körülvevő lehetőségek ismeretét, aligha foghatta fel egy olimpia létrejöttének ezer szálon futó hátterét, és azt a jövőképet, melyet egy ilyen gigantikus beruházás nyújthat egy „erősödő” országnak.
Pedig az emlékezetes 1896-os világkiállítás óta ez az első igazán olyan világraszóló esemény, amellyel felrajzolhattuk volna magunkat földünk pozitív ismertségi térképére. Méghozzá kitörölhetetlen tűzpiros tollal. Gyakorlatilag – mellőzve a közhelyszerű demagógiát – az olimpia lett volna a „szegény házi” státuszunkból való kitörés egyik esélye. Nem beszélve, hogy több mint 100 év elteltével újra hihetetlen infrastrukturális fejlesztés gazdagíthatta volna az országot, hogy legalább valami vonzót és előremutatót is továbbadhassunk unokáinknak. Ehelyett megfutamodtunk a kihívástól. De sebaj, mi így segítjük elő a korrupció térhódítását, igaz legfőképp bizonyítékunk nem lesz, vajon ezen összegek hol pihennek majd, bár élhetne mindenki a gyanúperrel, hogy kihez, mihez vándorolnak… félő, kizárólag a rogyásig emlegetett egészségügyben, oktatásban nem jelennek meg. Mily érdekes, vajon az újabb ingyenélő párt miért nem ez utóbbiak mellett kardoskodik, miért nem ezek fejlesztésének biztosításához gyűjtenek aláírásokat?
Nem feltétlenül megnyerni kell egy efféle pályázatot – valljuk be, kevés eséllyel kecsegtetett ilyen kihívók mellett –, mindenekelőtt megmutatni magunkat a világnak, aztán emelt fővel távozni a hátat fordítás helyett. Hibánkat – már amennyiben a jelentkezésünk az volt – azzal tetézni, hogy az utolsó pillanatban lemondjuk azt néhány tudatlan, szerepelni kívánó, egy aláírás félrevezető hatalmától megszédülő honpolgárunknak köszönhetően, több mint történelmi bűn, elsősorban társadalmi mélypont!

   Régóta közismert „titok”, hogy a magyarság örömét leli abban, ha valamire nemet mondhat, gyönyörét leli az ellenségkép-keresésben. Attól tartok, ebben az országban, amióta világ a világ, ahhoz értünk a legjobban, miként fúrjunk meg valakit vagy valamit, hogyan tiporjuk el azt, aki, ami sikeresebbnek tűnik hozzánk képest, a miáltalunk elképzelt úttal ellentétben, hiába bizonyosodik be, hogy az nemcsak kacskaringós, hanem nagyon is tévút, csak azért, mert mi magunk nem kaptunk előkelő szerepet benne: hamis érdekeink csalfa gondolatokat ébresztenek, már amennyi megmaradt a telefon-gombnyomogatásaink közepette. Hacsak nem tudunk előnyöket kovácsolni valamiből, mindent megteszünk, hogy más se érezze magát nyugodtan. Még ha magunk belerokkanunk is. Csoda, ha ennyi évezrednyi széthúzás után egyáltalán még létezünk, bár egyre kevesebben.
Misem bizonyítja mindezeket jobban, mint az a MOB-elnöki tisztségéért még néhány napig tartó heves szócsata, mely harc teszi manapság a bulvárlapokat eladhatóvá.

   Visszatérve az olimpiára: kései visszatáncolásunkkal, folyamatos gáncsoskodásainkkal ismét csak segget csináltunk magunkból, ezért aligha csodálkozhatunk azon, ha a későbbiekben elenyésző sporteseményt bíznak ránk, kilátásaink alaposan megcsappanhatnak, végtére is a hitelünket már sikerült eljátszani.


   Mindenesetre olimpia ide vagy oda, most már tényleg megállhatna az a „nyavalyás csődtömeg” Brüsszel, hogy végre utolérhessük, nehogy elorozzák a 2028-as rendezést!