2010. december 12., vasárnap

Gabonakörök

 

A gabonatáblákon a semmiből megjelenő köralakzatokat ma is épp oly titkok övezik, mint jó 300 éve, amikor elsőként fedeztek fel ilyet Angliában. 
Előfordultak már spirális alakban, egyesével, párban, ötös csoportokban, gyűrűsen, sőt geometriai alakzatokkal ötvözve összetett formákban is. Az utóbbi időben a motívumok kezdenek egyre művészibbé, bonyolultabbá válni, a fokozatos előrelépés szemmel látható, nemrégiben feltűntek már komoly térhatású ábrák is. Ez a fejlődés az egyetlen gyenge láncszeme azon elképzelésnek, miszerint a körök csakis természetes úton jöhettek létre. Valami megegyezik az összes esetben, éspedig az, hogy a növények soha nem törnek el, mintha álomra hajtanák a fejüket. A szárak centrifugálisan a talajra préselődnek, a kalászok épségben maradnak, és továbbfejlődnek.
Némely alakzatról már bebizonyosodott, csupán csínytevés, rossz tréfa szüleménye volt. Sok kör precíz, már-már művészi mintázatán elmerengve, nehéz elképzelni, miként alkothatták azt emberkezek pár óra leforgása alatt, és miért vesződtek vele annyian a nyári kurta éjszakai sötétségben? Ráadásul, néha egyazon éjjelen több is létre jön egymástól függetlenül. Rengeteg a komoly mérések által alátámasztott racionális, és érzelmektől túlfűtött, fantázia szabta határt elérő kétes verzió született az alakzatok létrejöttének indoklására. Az egészben mégis talán az a leghihetetlenebb, hogy eleddig még egyetlen egy gabonakör keletkezését sem látta senki, pedig sok helyütt éveken át tartottak fenn éjszakai őrséget, mégsem akadt szemtanú soha, sehol a történésekre!
A körök közepén a mágneses mérőműszerek és egyéb elektronikus szerkezetek viselkedése meghazudtolja az általunk ismert fizikai törvényeket, mintha valamiféle azonosítatlan energiaörvény uralná a helyet, és az nyomná a földre a szárakat. A magnetofonok összevissza járnak, a körön belül készített fényképeken sajátos torzulás látszik, a telefonokban megszűnik a térerő, stb.
Az újabb gabonakör-elméletekben egyre inkább kibontakozóban van valamiféle ismeretlen típusú, nagy intenzitású, talán mikrohullámú energiamező létezése, mely a feltételezett földenergiával együtt ma még semmilyen, általunk ismert földi törvényszerűséggel nem magyarázható. Gömbvillám vagy valami hasonló jelenség szintén elképzelhető, mint lehetséges ok. Több, igen látványos filmfelvételen is jól kivehetőek a gabonatáblák felett ide-oda cikázó fénylő korongok, melyek helyén aztán meglepő módon másnap kialakulnak az alakzatok.
Vajon véletlen-e, hogy csak sötétben keletkeznek alakzatok, véletlen-e, hogy soha nem törnek el a gabonaszárak, véletlen-e, hogy a körön belül az elektronikus szerkezetek rendre megbolondulnak, véletlen-e, hogy mindmáig nincsenek hiteles szemtanúk az ügyben? Mindezek pusztán kíváncsi kérdések, a rájuk adott bárminemű feleletek csakis találgatások lehetnek, az igazi felfedezés, a nagy szenzáció még várat magára. Egy biztos, gabonakör nem keletkezik magától!

2010. december 2., csütörtök

Oak-sziget

  
  

  A másfél kilométeres „kincses sziget” 200 méternyire fekszik a kanadai szárazföldtől, Halifax város közelében.
  A mai napig makacsul tartja magát az az elképzelés, hogy azon a földön fantasztikus kincsnek kell lennie. Azon a lakatlan szigeten folytatták a legdrágább és leghosszabb kincskeresést, amióta világ a világ. 1795 óta különféle emberek ezrei, kalandorok, tudósok vettek részt már a kutatásban, de a kopár sziget nem fedte fel ezidáig titkát, a rejtély csak nőttön nőtt, minél többen folytak, folynak bele.
A 18. század végén, amikor új telepesek érkeztek Európából, még óriástölgyek éltek a sziget dús vegetációjú földjén (Oak=tölgy). Egy kalandvágyó 17 éves ifjú a szigeti sétája közben egy mélyedést fedezett fel; a sok tengeri mítosztól felvértezve azonmód a kalózok elrejtett kincsére gondolt. Hozzá is fogott barátaival az ásáshoz, azonban kincsnek nyoma sem mutatkozott, az eredménytelenség pedig elvette a kedvüket egy időre a kereséstől.
Egyikük mégsem felejtette el végérvényesen ezt a jópofa kalandot. Egy befolyásos és nem utolsó sorban gazdag üzletember társaságában visszatért, hogy folytathassa a kutatást. Egymás után tűntek elő a padlószintek, de egy akadályra nem számítottak: 33 m mélyen a mindent elborító víz lett az úr. Ezért párhuzamosan a régivel, egy új gödröt ástak, de 37 méteren azt is elöntötte a víz, így sikerélmény nélkül távoztak a szigetről.
  De most már nem volt visszaút, beindult a „gépezetet”, az elásott kincs legendája, mint ahogy az már lenni szokott, terjedt a világban, mint a pestis. A kincsláztól fertőzötten többen is próbálkoztak, mi több, komoly kutatótársaság alakult a sziget feltérképezésére. Többek között járt a szigeten Franklin Roosevelt és John Wayne is, de ők sem hoztak szerencsét. A kincsek helyett deszkadarabok, lapos kövek kerültek a felszínre, rajtuk ismeretlen eredetű írással. Az összes kísérlet kudarcba fulladt: a víz mindig feltört alulról, és elárasztotta az egész kiásott barlangrendszert, kénytelenek voltak visszavonulót fújni. Újabb és újabb vállalkozások mentek tönkre, egyik sem hozta meg a várt eredményt, ám a hit nem veszett oda.
   Egyes feltevések szerint a Krisztus vérét felfogó Szent Grált rejti a sziget, amit a Templomos lovagok hoztak a Szentföldről a biztonságot nyújtó barlangba. Életszerűbb az a spanyol gályát említő lehetőség, amikor a hajó éppen a kalóztámadásoktól tartva kötött ki a szigetnél, hogy elrejtsék féltett aranyukat, amíg biztonságosan visszatérhetnek érte. Valami gikszer azonban közbe jöhetett, talán elsüllyedt a hajó, mert a kincs feledésbe merült. Az amerikaiak elsősorban saját történelmükben kutakodnak, szerintük a Függetlenségi Háborúban vesztes brit csapatok visszavonulóban ásták el ott az értékeiket.
   A kincskeresés utolsó fejezete még várat magára, az évszázados rombolás sem segíti a további kutatást, de egy valamiben biztosak lehetünk: amíg a sziget egy talpalatnyi földje még kilátszik a vízből, mindig lesz valaki, aki a mélyére hatoljon, a biztos és könnyű meggazdagodás reményében.