Philadelphia-kísérlet

   A második világháború alatt fokozatosan rajzolódtak ki az erőviszonyok mind a szárazföldön, mind a tengereken. A szemben álló felek töretlenül bíztak a végső sikerben, a sokáig döntetlen közeli állapotot kívánták a lehető leggyorsabban a maguk javára billenteni. Ehhez pedig szükségesnek látszott minden új fegyver kidolgozása, majd bevetése. Tökéletesítésre persze nemigen volt idő, mindenkit szorított a háborús helyzet. Az amerikai haditengerészet páratlanul tehetséges mérnökei mindent megtettek egy kifogástalan hajóálcázási technológia kifejlesztésének érdekében. A láthatatlanság feladványa már oly régóta izgatta az emberiséget, hogy a hadügy úgy gondolta, a háború kényszerítő ereje éppen elég motivációt fog adni a kivitelezéshez, épp itt az ideje H. G.  Wells ötletét a gyakorlati megvalósítás útjára terelni. Az elmélet lényege, hogy ha egy test – esetünkben egy hadihajó – körül egy megfelelő erősségű és frekvenciájú mágneses mezőt gerjesztenek, akkor a tárgy az ellenséges felderítés radarjainak pásztázó hullámai számára elérhetetlenné válik. Ennek a megvalósítására jött létre a végzetes Project Rainbow, a Szivárvány-terv.

   A terv megvalósításának helyszínéül a haditengerészet a philadelphiai-öblöt, azon belül pedig a hajódokkokat szemelte ki, az alany az erre a célra épített 1500 tonna vízkiszorítású romboló, az Eldridge volt. 1943 tavaszán kezdték a munkát, hogy júliusra már próba kész állapotba kerüljön az alaposan feltuningolt hajó. Az első éles kísérlet külső résztvevői rövid időre egy hatalmas, sárgászöld ködöt láttak, amint beburkolja a hajótestet. A radarok és a vizuális megfigyelők számára az Eldridge a legénységgel együtt 10 percre valóban eltűnt a műszerek csápjai és a nézők szemei elől. A kísérlet végén látszólag minden visszatért az eredeti állapotába, viszont a hajón tartózkodó tengerészek rosszullétre, erős fejfájásra, szédülésre, émelygésre panaszkodtak, ami elsősorban szelíd hányásban öltött testet, néhányan viszont az őrület határára jutottak. 

   A következő próbára ugyanaz év augusztus 12-én került sor, amikor is a generátorok indítását követő hatvanadik másodpercben a sárga ködbe egy kék villanás hasított, és a hajó abszolút eltűnt a megfigyelők és a radarok elől, semmi nem maradt utána. Amikor újra megjelent az öbölben, a vezérkar tagjai már közel négy órája meredtek a végtelen tengerre, nem tudták mi is történt tulajdonképpen. A romboló legénysége azonban nehezen viselte a tesztet, több végtagtöréstől és megannyi kisebb-nagyobb sérüléstől szenvedtek, valaki lángokban állt, néhányan pedig nyomtalanul eltűntek valahol útközben. A legénység két tagja beleolvadt a fedélzet acéljába, két másik pedig beágyazódott a vas választófalba, az ötödik katona keze szintén a falba mélyedt, de ő legalább életben maradt. A speciálisan kiképzett legénység megmaradt része azonnal szétverte a kísérlethez tartozó elektromos berendezéseket, antennákat, alkatrészeket. A Neumann János vezette mérnökcsapat nem adta fel. Először új, mit sem sejtő személyzetet toboroztak, akik kivitték a hajót a partra, aztán folytatták tovább az elektromágneses generátor fejlesztését. Október végén késő este újra próbálkoztak a helyrepofozott hajóval, mely a beindítás után annak rendje és módja szerint el is tűnt az öbölből.

   Ugyanekkor a Philadelphiától 350 km-re, délre fekvő norfolki haditengerészeti bázis radarképernyőjén, és a közeli kereskedelmi hajó, a Furuseth matrózainak szeme előtt néhány percre megjelent a zöld füstbe burkolózott Eldridge, ám ez a döbbenetes látvány kérész életűnek bizonyult, a hajó ugyanolyan rejtélyes módon „visszatért” az eredeti kikötőbe, Philadelphiába, mint ahogyan eltűnt onnan. 

   A Szivárvány-tervnek itt szakadt vége, valószínűleg azóta sem próbálkoztak a természetfeletti erőkkel ily módon szembeszállni. A kísérleti hajó a háborút követően a görög flottához került, azóta nem hallani felőle, elképzelhető, hogy csupa megszokásból ott is láthatatlanná vált.

Varázsvessző

  

   

   A radiesztézia fő eleme az érzékelés. Célja kútfúrásra alkalmas hely kijelölése, káros vízerek felfedezése és sugárzásmentesítése, akár a lakásunkban is, föld alatti ásvány lelőhelyek feltárása, ipari felmérések, stb. Ezeket roppant egyszerű kézi eszközök segítségével végezhetjük, amennyiben rendelkezünk némi radiesztétikus érzékenységgel. A legegyszerűbben használható eszköz a rezonátor, azaz a „varázsvessző”. Ez egy darab vékony fémvezeték egyharmad részénél 90 fokkal meghajlítva. Lehet acélból, rézből, a leginkább hozzáférhető egy lecsupaszított hegesztőpálca. Az anyag és hossz sem túl kényes. Alkalmazhatunk két pálcát egyszerre, egyet a bal, míg a másikat a jobb kezünkben tartva. A rövidebbik részét tartjuk a kezünkben, lazán és mozdulatlanul, hogy majd akadálytalanul mozoghasson a talajjal párhuzamosan. A varázsvessző lassú előre haladásunkkor minden föld alatti „rendellenességet” és objektumot (vízerek, közművezetékek, érclelőhelyek, fémtárgyak) oly módon jelez a részünkre, hogy valamely irányba elfordul kezünkben. Amikor az ingerövezetet megközelítjük, pálcáink lassan elfordulnak, majd amint a lábunkkal pontosan a tárgy vagy sugárzó anyag fölé érünk, azok keresztezik egymást. Ha megjelöljük ezt a helyet a felszínen, majd sűrűn ismételjük ezt egyre távolabb onnan, a kijelölt pontokat összekötve, megkapjuk a föld alatti tárgy képét a talajon. 

  A rezonátoron kívül a radiesztéta jelzőeszköze még a vessző, valamint az inga is. A kétkezes vessző a legősibb szerszáma az emberiségnek, már kőkorszaki falfestményeken is felfedezhető használat közben. A vessző, mint indikátor általában egy ipszilon alakú tárgy, melynek két szárát kezeinkbe fogjuk, és a vizsgált területen vízszintes helyzetben tartjuk, az mindaddig így is marad, amíg egy sugárzónába nem kerülünk, ahol a vesszőnk kilengve jelez. Ez a reakció addig tart, míg ki nem lépünk a sugárzónából. A vessző származhat fiatal fák hajtásairól, de fémdrótból vagy műanyagból is készülhet. Hossza 30-40 cm lehet. Az aranykeresés legolcsóbb eszköze.

   Az inga kb. 20 cm hosszú, vékony cérnaszálon, esetleg könnyű láncon lógó 10-40 gramm súlyú bármilyen tárgy lehet, akár üveggolyó, akár fa, akár függőón. Ellazult állapotban az ingát kicsit kilendítjük egy irányba, majd felteszünk egy eldöntendő kérdést magunknak, melyre az inga hamar „válaszolni” fog lassú, körkörös mozgást végezve. Ha jobbra forog az inga, úgy a válasz igen, ha balra, úgy a válasz nemleges. Ezeket mindenkinek saját magának kell kitapasztalnia.

 Mindezek – amennyiben gondolatainkat kissé szabadjára eresztjük – arra engednek következtetni, hogy bolygónkon az eddig kevéssé ismert elektromágneses, esetleg valami egyéb ismeretlen energia akár gyökeresen megváltoztathatja életünket. A radiesztézia ebben a tengerben csupán egy cseppnyi, de mint tudjuk minden cseppért kár.