2012. december 6., csütörtök

Világvége



   1982. december 21-én a NASA fellőtt egy mai technológiával mérve viszonylag kezdetleges szondát az űrbe. Hihetetlenül hosszú, földi léptékkel alig felfogható útra tervezték, hiszen tőlünk fényévekre található naprendszerek koordinátáit táplálták a vezérlőjébe. A fedélzeten elhelyezett védett kapszulák bolygónk üzenetét tartalmazzák. Az aranyozott rézlemezre írt kódolt üzenet 55 nyelven – köztük magyarul is – közöl fontos adatokat a Földről. Számos egyéb érdekességgel is szembesülhet majd az az űrlakó, aki először bukkan rá. Muzsika, fénykép, film, művészetek szerepelnek még többek között a hajóleltárban.  
   Elég az hozzá, a visszajelzés éppen ez év, vagyis 2012. december 21-én várható. A dátum kísértetiesen megegyezik a legújabb világvége-elmélet idejével. Nem lehet véletlen, könnyen előfordulhat ugyanis, hogy az emberiség 30 évvel ezelőtt, persze nem tudatosan, de elkövette a valaha produkált legnagyobb hibáját. Nagyon is lehetséges, hogy magára szabadított egy agresszív társadalmat valahonnan a galaxis legmélyebb bugyrából. Méghozzá egy szuper-intelligens társadalmat. Mert, aki megfejti a mi kissé idejétmúlt üzenetünket, ráadásul magyar nyelven, az csakis fejlettebb lehet nálunk. Az is félelemmel töltheti el a Föld népeit, ha a földönkívüliek meghallgatván az 1982-es zenéket a küldött lemezről, az R-GO zeneszámát, vagy egy Boney M. slágert aljas provokációnak fognak fel, ezért december 21-én lecsapnak az ártatlan Kék-bolygónkra.
   Ennek elkerülésére egyetlen esélyt látok megvalósíthatónak: gondolom, ma már tart ott az űrtechnika, hogy egy rendkívül gyors, hiperszonikus szondában elküldjünk egy, a Föld végzetéről tudósító, drámai hangvételű üzenetet, melyben közöljük minden szerencsés űrlakóval az univerzumban, hogy a Föld nevű bolygót elérte a pusztulás, maholnap menthetetlenül bezuhanunk a Napba, segíteni már lehetetlen. Majd a szokásos jókívánságok, köszönés, miegymás, és egy kis földi homok, egy pár könnycsepp a nagyobb hatás kedvéért. Mindezt bizonyítandó – bár elképzelhető olyan forgatókönyv is, hogy elkerülik a második szondánkat, és balszerencsénkre mégis le akarnak igázni minket –, meg kell győzni az emberiséget, hogy mostantól kezdve esténként kapcsoljanak ki mindennemű fényt a közelükben, elsősorban a lakásukban. Ez egyszerűen létkérdés. Nincs mese. Nem kell pánikot kelteni, csak kapcsolni, nyomni, mégpedig ki és le, egy kis sötétség még nem a vég; úgyis bajban vagyunk a népszaporulatot illetően. Evvel a fondorlatos cselekedettel megszüntetnénk a célpont, azaz a Föld láthatóságát a kegyetlen űrtámadókkal szemben, akik a távolból bizonyítottnak vélhetik a bolygó életformájának a teljes megsemmisülését, és más naprendszerek felé irányítják barátságtalan hajóikat.




Ám ha valami űrbéli mulasztás miatt mégsem kerülhető el az idegenekkel való találkozás, akkor sem kellene feltétlenül imádkozni az életünkért, mert egyáltalán nem lepne meg, ha a látogatók vezérhajójából kilépő, és az első lépcsőfokban megbotló jövevény magyarul káromkodva szólalna meg, ízes nógrádi tájszólással.

 

2012. október 11., csütörtök

Alkímia



   Aligha állunk messze az igazságtól, ha kis túlzással ugyan, de kijelentjük, hogy amióta létezik ember a földön, az arany bűvöletében él. A fénylő, sárga nemesfém, mintha a Nap földi inkarnációja lenne. Bizonyosan így gondolták ezt már a korai civilizációk lakói is, az ókori népek felismerték nagyszerűségét, időtállóságát.
   Az Egyiptomból eredő tudományág az anyagi és szellemi világ egyik szemléleti és vizsgálati módszere, a gyakorlati tudományok alapja. A kifejezés az arab alkimija szóból ered. Lehetőségeit a középkor koronás fői is buzgón támogatták; főként, amikor országaik súlyos adósságokba keveredtek pazarló életmódjuk, és a folytonos háborúskodás miatt. Nem maradt más, mint kiadni az utasítást, csináljanak aranyat a varázslók. Közülük is csak néhány beavatott ismerhette a bölcsek kövét, az aranykészítés és a gyógyítás elengedhetetlen kellékét.

   Úgy hitték, amikor a fémek oxidálódnak, a folyamatok végén nemesfémet kapnak, de gyorsan ráébredtek, véletlenül képtelenség kincshez jutni. Ma már lehetőség van mesterséges gyémánt előállítására, valamint az elemek atomsúlyának átalakításával gyakorlati transzmutációra is, ami a radioaktív bomlás folytán állandóan zajlik a természetben.
   Az alkímia mindig szoros kapcsolatban állt a vallással, ezért a papok segítőkezet nyújtottak mindehhez, bár a szélhámos „aranycsinálókat”, akik pártfogás reményében jól begyakorolt illúziókkal csapták be a hiszékenyeket, folyamatosan üldözte az egyház. 


Ilyen gyalázatos trükk volt például, amikor egy látszólag üres üst belsejét bekenték viasszal, amibe apró aranyrögöket rejtettek. Aztán valami forró, titkos masszával feltöltötték az edényt, mely felolvasztotta a viaszt, az arany pedig a felszínre tört, elkápráztatva ezzel a naiv nézőt. Ügyes!

   Az egyik leghíresebb alkimista, a Magyarországon is többször megfordult empirikus csodadoktor és természettudós, a humanista műveltségű német Paracelsus (1493–1541) volt, aki a természeti tapasztalás értékét a könyvből való ismeretszerzés elé helyezte. Saját maga készítette természetes alapanyagú orvosságokat adott betegeinek. Kapcsolatot talált az emberi szervek és a Naprendszer között, az alkímia hagyományait a medicinák kikísérletezésére használta fel. Véleménye szerint a bölcsek köve nem az aranycsinálással, hanem a betegségek kezelésével áll összefüggésben. Arisztotelész eszméit idejétmúltnak tekintette, ezért könyveit nyilvánosan elégette. Hiába hangoztatta, hogy örökké fog élni, 48 évesen titokzatos módon távozott az élők sorából.

    Az évezredek megannyi gyakorlati receptet vonultattak fel, de az arany előállítás úgy fest, még várat magára. Bár ha a misztikus Keletre gondolunk, ott azért valamire mégiscsak rájöhettek, elég csak az arab bazárok kimeríthetetlen aranytárgy kínálatára gondolni.
    Hogy aztán a ma kémikusai, illetve laikusai kavargatják-e laborjaik kémcsöveiben, rejtett zugaikban a csodaszereiket, az erősen véleményes, pedig egy kis aranyra most igazán nagy szükségünk lenne.


2012. július 27., péntek

Titokzatos fények


     


   Bolygónk nem lenne élhető a fény nélkül, ezért misem természetesebb, hogy a Nap istenként való tisztelete már az emberi civilizáció hajnalán kialakult. A fény sokszor vissza is él hatalmával, számtalan rejtélyes jelenséggel ajándékozza meg a tudásszomjas és kíváncsi embert, bizony nem minden részlete magyarázható pusztán a szépséges természet kifogyhatatlan készletével.
   A Sarki-fénynek nevezett jelenség értelemszerűen a Föld két végpontjához közel, leginkább március-április, illetve szeptember-október között figyelhető meg, de semmiképp sem korlátozódik pusztán ezekre a bizonyos területekre. Nagy ritkán még Magyarországon is megfigyelhető.
    A műholdak nagy felbontású fényképei meglepő alakzatokat mutatnak: a sarki fény valóságos glóriát von a két pólus fölé, pajzsként védelmezve azokat. A jelenség a felszíntől leggyakrabban 100 km-es magasságban észlelhető. A fények változatosak: ívelt, ráncos, sugaras, hullámos alakzatokat formálnak; a fénynyalábok, mintha a szél lobogtatná, időnként színes szalagként tűnnek fel. Némelyik fátyolszerűen takarja el az égboltot, a tündöklő csillagok mégis áthatolnak rajtuk. Több szemtanú halk, sistergő hanggal társítja megfigyelését. 
  A természettudomány a megjelenését a naptevékenységgel hozza összefüggésbe, amikor a Napból származó elemi részecskék behatolnak a légkörbe, ott ütköznek az atomokkal, molekulákkal, ionizálják és gerjesztik azokat, ezen atomok aztán fénykisugárzással térnek vissza az alapállapotukba. A kibocsátott fény változatos színe pedig éppen ezen atomoktól függ. A színkép látható tartományában elsősorban az oxigén zöld és vörös, valamint a nitrogénmolekulák kékes-ibolya vonalai váltakoznak.
Maga Kolumbusz és matrózai is beszámoltak útban Amerika felé egy furcsa fényeffektről, ők éjszakánként köröket, hullámokat, spirálokat láttak az óceán felszínén, valamint a víz alatt.
    A legtitokzatosabb földi fények viszont sokkal ritkábbak, mint az ominózus sarki fény, és kevésbé jellemző az előfordulási helyük, furcsán izzanak, különböző színekben pompáznak. Általában gömbformák tapasztalhatók, ezek kiszámíthatatlanul mozognak, néha oszcillálnak egymással, mintha mesterséges tárgyak lennének. Hegyek, dombok, vizek közelében láthatóak. A fényt követő sistergő, ropogó hang itt is hallatszik. A tudósok egyik csoportja a törésvonalak menti földmozgásokkal, mások a bolygó belső energiáinak erejével, a sokkal fantáziadúsabb laikusok a földönkívüliekkel magyarázzák, míg a természetfeletti erők hívei paranormális tevékenységet sejtenek mozgatórugóként. Az utóbbi csoportosulás szerint a fényeknek ez a tulajdonsága a mi világunkat egy másik, egy párhuzamos dimenzióval köti össze. A jelenéseket övező furcsa hangok pedig csakis szellemhangok lehetnek.
    Mára a kutatók között kialakult a leginkább elfogadott teória, ami alapvetően a bolygó tektonikus erejének tulajdonítja a jelenséget, mely mágneses feszültséget hoz létre. Szerte Angliában láttak már ilyen „izzó” gömböt a levegőben, nemcsoda, ha összefüggés mutatkozik a legalább annyira rejtélyes gabonakörökkel.
    Leginkább lidércfénynek nevezhető az a sugárzó tünemény, mely már évezredekkel ezelőtt is foglalkoztatta a kor emberét. A horizontot beborító felszínközeli misztikus lángok erdős, tavas, lápvidékes tájakon fordulnak elő. Ezt a bámulatos ragyogást kézenfekvően a nedves talajból előtörő mocsárgáz okozza. Más megközelítésben viszont – főként a mocsarak mellett élők szerint – a süppedős ingoványban eltűnt emberek lelkei kóborolnak ott, akik sehogy sem találnak végső nyugalomra.

2012. május 28., hétfő

Tartós diéta


   Számtalan ideálisnak mondott fogyókúra-recept és csodadiéta létezik, melyek közös tulajdonsága, hogy mindezeket különösebb erőfeszítés és éhezés nélkül ígérik. A fölös kilók elleni örökös küzdelem tartós diétát igényel, melyre többféle lehetőség adódik:
   – Az étkezések előtti és alatti, a szokásosnál jóval több folyadék magunkhoz vétele nagyban növeli a telítettség érzetét.
   – Jóval kevesebb ételmennyiség elfogyasztása, mely viszont hiánytünetekkel párosulhat, és jókora akaraterőt feltételez.
   – Szénhidrátok (gabonafélék) száműzése az étrendből, amely azonban akaratlanul is a zsírbevitel fölösleges megemelésével jár.
   – Több csökkentett kalórianap beiktatása egy hétbe, mely a kevesebb energiaigényű foglalkozásokat űző személyek diétája lehet.
   – Egyetlen ételféleségre alapozott módszer, de ez károsan egyoldalú táplálkozást von maga után.
   – A kihagyó nap módszere esetén a hét egyik napján csak cukorszegény gyümölccsel és sótlan zöldséggel tompítható a korgó gyomor.
   – Alacsony energiatartalmú étkek fogyasztásához óriási akaraterőre van szükség.
   – Az ismert böjtölés szigorúsága fehérjedús italokkal pótolható.
   – Kémiai fogyasztószerek, étvágycsökkentő készítmények használata megfosztja az embert a pompás ételek élvezetétől, emellett kínos mellékhatások léphetnek fel.
   – A szauna és a masszázs ugyan kellemes hatásúak, ám kellő étrendi változtatás nélkül nem hozzák meg a várt eredményt.
   – Személyre szabott, csökkentett energiatartalmú, és a rendszeres testmozgáson alapuló módszer, mellyel leginkább elérhető a tartós testsúlyvesztés, ezenkívül növeli a fizikai és a szellemi közérzetet, teljesítményt is.

   Végezetül, ne feledjük, a diéta egyik legfontosabb alkotóeleme a tudatos és változatos étrend mellett maga a táplálkozási harmónia!

2012. február 7., kedd

Szappanbuborék (novella)






Szokásos, egyhangú délután volt. Kikászálódtam a szobából, ki a szabadba. Bentről halk muzsika szólt, elbódította a kert szemérmes lakóit.
Hirtelen beleremegett a ház, piciny elemeire robbant szét a táj, zörögtek a repedt zsalugáterek.
– Már megint ez az átkozott monstrum – hunyorogtam a magasba.
A tornácról láttam, amint a bágyasztó illatfelhőben a lángoló tavaszi virágok e sajátos, mesterséges zajszimfóniára különös, hajlongó táncot lejtenek.
A magnóm kopottas távszabályozója bemondta az unalmast, hiába nyomogattam a gombjait, semmi decibel, a robaj minden harmóniát elnyomott.
A repülőgép óriásárnyékot hasított ki a napfényből, elhűlve figyeltem robusztus ezüst hasát, villogó piros szemét, két sötét bocskorát. Irtózatos ereje megriasztotta a fákon tikkadtan csüngő, éretlen gyümölcsöket, szinte leborotválta az eddig szelíden bóbiskoló akácok koronáját. Keresztülrepült a vakító égbolton, fémtestén megcsillant a délutáni nap aranysugara. Egy csipkés szélű, kövér felleg csücsült egy pillanatra rideg szárnyának ölébe.
Bosszúsan néztem utána, és… elképedve láttam egy tündért. Ott lebegett az ártatlanság kék fényében egy óriási szivárványos szappanbuborékban, mintha a fák csúcsait lovagolná. Meg sem lepődtem: na persze, hogy a vörös hajú Kriszta az, az a szeleburdi különc lány a szomszéd házból, az a sugárszemű, csakis ő tehetett ilyesmit. Kecsesen csapdosott kezeivel, fura melódiát dúdolt, kiforratlan hangja megrezegtette az átlátszó hártyát.  
Összerezzentem, mint akit rajtakaptak egy gyerekkori csínytevésen. Lopva körülnéztem, de szerencsére pusztán én csüngtem tekintetemmel fenn az égen; lestem a lány fonott haját, vibráló, két apró gödröcskében rejtőzködő arcát. Talán csak kívántam látványát, számomra mégis a Menny legbájosabb angyala szállt egy könnyed dallammal ajkán.
Jobb kezem görcsösen markolászta a távirányítót, újra és újra integettem, hagytam, hadd csalogasson az égi tünemény. Rémlett, rám kacsintott, vagy csupán a fűszeres fény gyöngyözött szemeiben? De mégis, mintha… igen… szédülök… már fenn vagyok… fenn a magasban…
Lassan hagytam tova a biztonságot adó földet. Égette a talpamat a forró bádogtető, a szélkakas furcsán biccentett felém, taraja majdnem áthatolt leheletnyi védőburkomon.
Alig vetem észre, de társra leltem. A sugárszemű Kriszta közeledett, akár egy romantikus délibáb. A két gömb finoman egymáshoz simult. Kinyújtottam kezemet, meg akartam érinteni hamvas bőrét, de a remegő, rózsaillatú buborékhéj megbénított. Mosolyogva repültünk egymás mellett, hogy mielőbb utolérjük, aztán meg is előzzük azt a tüzesen izzó korongot előttünk, mielőtt tovább gurulna a dombok mögé. Sodort minket a könyörtelen idő valahová a titokzatos ismeretlenbe. A susogó szélben, mintha szárnyunk nőtt volna.
Lent a hektikus város megfáradt szíve dobogott, a keskeny, girbegurba utcák hálózata egyetlen szilárd folyammá dagadt. A hatalmas bazilikát, mint kotlóst a csibéi vették körbe a kifakult épületek erdeje, rajtuk csupán néhány galamb és egy kéményseprő totyogott tétován. Enyhe árnyék csurgott le az ereszek mentén az aszfaltra.
A szappanhab-gömböcskéink hirtelen szembetalálták magukat a nyurga kémények ontotta fekete porral. Megküzdöttek egymással, a füst szinte felfalt minket. Foglyul ejtett, de egy életmentő, friss szellő mégis kiszabadított az áthatolhatatlannak tetsző csúf felhőből.
– Nézd, egy óriási, tarka papírsárkány! – mutatott lefelé a lány.
– Mit ér az ott a földön? Semmit, neki szállnia kell, méghozzá könnyed, légies szárnyalással – suttogtam vissza.  
– De ahhoz szél is kell, erős forgatag, hogy megszépítse a hétköznapi álmosságot, és színekkel töltse meg a levegőt, melyet aztán szétfröcskölhet az égbolton.
A simogató áramlatban egyre feljebb vitorláztunk, fénylő porszemek voltunk a nagy mindenségben. A messzeség kopár hegyoldalán barna szerpentin kanyargott, akár egy cérnaszál, ormán a hatalmas sziklák összezsugorodtak, ha ráfújtunk volna a darabkákra, akár a könnycseppek, smaragd gyöngyzuhatagként hulltak volna alá. Alant keskeny ezüstcsíkot húzott a surranó patak. Álomszerűnek tűnt az élmény.
Csodáltuk fentről a mezőt, a virágos színcsodát, a dombon pöffeszkedő várat, a parkban a boldog piknikezőket, a bátor toronydaru-kezelőt, a villák kertjeiben szundikáló napfürdőzőket, az árnyékban megbúvó, ásító macskát. Odébb a termékeny földeken a parasztok verítékcseppjeiből sarjadt már a búza, a sárga napfény aranyporral hintette be a repcét. Bőrünkön éreztük a távoli hegyek hósipkás csúcsainak hűvös leheletét, meg a vasárnapi gőzölgő húsleves szédítő erejét. Füleltük a bővizű patak kövei közt lubickoló halak csobbanásait, a rohangászó kamaszok sivítását, a csecsemők édes sírását, a vonatkerekek fémes kattogását. Gyönyörködtünk a kávéházak teraszain italukat szürcsölgetőket védelmező napernyők, ponyvák bámulatos mintáiban, mint egy szégyenlős aktra borultak a belvárosi utcákra. Sudár tuják között harangszófoszlány jelezte a dombtetőn tunyán gubbasztó kis kápolnát. Beleshettünk a puha zöld kertekbe, a virágos udvarokba, az üres játszóterekre, az elárvult sportpályákra, mint megannyi pergő kép suhant tova a város.  
Csordultig telt a lelkünk. Bennem őrült láng ragyogott…
De láttuk, már hogyne láttuk volna azt a néhány sötét utcát, a düledező házakat, a betört ablaküvegein túl, abban a másik, zárt világban a talajtalan, érték vesztett emberek miképp veszekednek, esznek, isznak, játszanak egymással és mások idegeivel naphosszat.
Fanyarul nevettünk az új pláza előtti őrült tolongáson; bámultuk a graffiti rajzolók ijedt, kapkodós munkáját; hallottuk a kocsmából hazafelé támolygó részegek káromkodását és az autósok dühödt tülkölését, a vijjogó mentőautót, és a temetők végtelen zokogását. Éreztük a mélyben erjedő, és mindent elborító szemét gyötrelmes szagát. Néztük a magára hagyott haldoklót az aggok házában, olybá tűnt szegény, akár az a görcsben vonagló katona, aki a csatatéren szenved golyóval a testében. Zsongott a fülem a közeli szomorú, elhagyott falu segélykiáltásától…
– Meneküljetek! – kiáltottam ijedten a földre. Lent a kiáradt folyó tengerként hömpölygött a gyanútlan kisváros felé. A hosszú, nyílegyenes mellékutca két oldalán egyforma, düledező parasztházak sorakoztak, hiányos léckerítés kötötte őket össze, a tágas lyukakat néhány éhesen vonyító kóbor kutya használta csupán.
Esteledett.
– Jól érzed magad? – hasított belém a tündöklő tekintetű Kriszta búgó hangja. – Nézz a földre! Milyennek véled? Nézd a szikrázó tavat! Hogy tetszik?
Barátságos tekintetével önmagáról ismét a földre vezette vágyakozó szemeimet.
– Hova tartasz? – még alig fogalmazódott meg bennem a kérdés, de ő máris belém látott.
Kacagástól kigömbölyödött, parázsló arccal válaszolt:
– Ahova csak akarod.
– Sehol nem találom a helyem, talán… itt fenn… ennyi nekem is jár.
– Hát maradj velem! Ennyi meg nekem jár! – felelte most már sokkal komolyabban.
– Mi… miért?
– Kell, hogy szabadon szárnyalj, és szólj valakihez – csacsogta az éles fénytől hunyorogva.
A zsebében turkált. Előhalászta színes zsinórját, és kibogozta a rajta lévő csomókat. Értetlen, bamba arckifejezésemen jókat kuncogott.
– Ez egy magány elleni varázslat – magyarázta –, most már nincsen rá szükségem. Mostantól ketten fogjuk álmodni ugyanazt, mert tudd meg, egymagunk csak a születésnél és az eltávozásnál vagyunk!
– Ránk szabadult az idő, élvezzük hát ki a szabadság magányát.
A lány felvonta lágyan ívelt szemöldökét:
– Sose mond ki, hogy szabad vagy, mert abban a pillanatban már nem is vagy az!
Ezalatt egyre több és több szappanbuborék jelent meg az égen. Megfontoltan kerülgették az alacsonyan úszó felhőpamacsokat, egy azonosítatlan energia mozgatta a különböző színű és illatú áttetsző gombócokat. Fantasztikus látványt nyújtott az ezernyi változatos gömb, bennük különös lények: sárga, barna, fekete és fehér emberek tátották a szájukat.  
– Hát, te hova mész? – kíváncsiskodtam felocsúdva a legközelebbi fiúcskától, de ő gyámoltalanul tárta szét kezeit.
– Fiam, ne állj szóba idegenekkel! – kapta az utasítást a szomszéd buborékból. – Majd ott fenn, a szabad világban találsz barátot!
Háborítatlanul hagyták el ezt az ezerarcú csodát, a Földet.
– Azt hiszem, rájöttem – akartam közölni felfedezésemet, miszerint ez a sok-sok felnőtt és gyerek miért is költözik el innen, miért is akarják elszeparálni magukat a többiektől, kitaszítottak-e ők, vagy önszántukból, szabadságot remélve keresnek új hazát, de a lánghajú Kriszta hallótávolságon kívülre tévedt. Féltem, nehogy elsodródjon tőlem, de ő nagyon is elemében volt, versenyre kelt a repülő golyókkal, míg azok el nem tűntek a bíborba öltözött végtelenben.
Hamarosan csend ült a vidékre, hazai vizek felé haladtam, közelített a kiszáradt talaj; a távolban feltűnt az ismerős sziklakatedrális, rózsaablakából gyémántszemek pásztázták a terepet, majd váratlanul megszűnt a szivárványszín burok körülöttem, nélküle azonmód védtelenné váltam. A rövid zuhanásban a szemem félénken eltakart ujjak között kandikáltam ki egy cseppet.
– Csak folyton-folyvást repülj, repülj, mert szállni olyan nagyszerű! – hallottam még a lány távoli, biztató hangját, miközben az otthoni kertvégi trágyakupac közepébe pottyantam, mely véget vetett ennek a meseszerű kalandnak…
Nemrégiben megtudtam, a szomszédlányék elköltöztek. Azóta gubbasztok sóvárogva, hol esőben, hol hidegben a kerti rozoga padon, ingerülten válogatva a harsogó zenék között, hátha újra felemelnek a láthatatlan karok. Ott lebeg a cél, amit az a varázsos lány plántált belém: „Ha ebben a percben meghalnál, a lelked a testembe költözne” – zsibongnak fülemben meglepően érett szavai.
Végre megtalálom a kert végében a távirányítómat. Izgatottan nyomom meg a lejátszás gombot, többször egymás után… nahát, tényleg, sikerült… újra emelkedem, magához vonz a messzeség… egyre feljebb, és látom már… igen, abban a színes buborékban velem éppen szemben, a napsugarak tüzében, a szabadság fényében, reményt adóan ott mosolyog felém a vörös hajú, sugárszemű Kriszta.