2016. június 21., kedd

Foci EB, vagy valami egészen más?






Nem lehet szó nélkül elmenni a foci mellett. Valóságos szociológiai tanulmány lett mifelénk ez a futballesemény.
   Egyrészt, a játék minősége mellett a szurkolók ilyen mértékű lelki kitörése aligha volt várható, mely nagyon is elgondolkoztató lehet felsőbb körökben. A körűt jótékony „elfoglalása”, az egyenmezbe öltözött éneklő családok, a szívből jövő drukkolás merőben szokatlan formája még az ősrégi sportszeretőket is meghökkentette. Igazi forradalom ez a javából, tudat alatti revolúció. Apáink, nagyszüleink tán még emlékeznek egy bizonyos októberre. Lehet, erőltetett a párhuzam, bár mintha a magyar újra ki akarna törni diktatórikus béklyóiból, egyszerűen elege van a kisemmizésből, a megaláztatásokból. Igazság szerint teli van a hócipőnk, hogy mindig, mindenki megmondja nekünk, mit és hogyan tegyünk. Most, úgy fest, összefogott a nemzet. Amit 11 focista elért, azt a töketlen, korrupt, csaló kormányok 25 év alatt képtelenek voltak, és félő, sosem fogják megvalósítani.  Most megmutattuk, miénk az igazi hatalom, ami távolról sem anyagi, sokkal több annál: érzelmi, amely így nyár elején szabályosan elsöpörte ostoba vezetőink még butább koncepcióit, hiába próbálnak majd mindannyian a sikerek mögé bújni. Ugyanis az emocionális hatalmat sohasem lehet manipulálni, még kevésbé megfékezni, az öröm nem egyenjogú az uralkodással. A hatalom most legyen „boldog” a népszavazásával, más nem jutott nekik, igaz jelenleg a kutyát nem érdekli. Visszanézve a futballunkra, és a továbbjutásra, ez bizony sok összetevős, de egyetlen dolognak nincs hozzá semmi köze, mielőtt még szeretett vezéreink elolvadnának a gyönyörüktől, mégpedig attól, hogy a mi pénzünkön stadionokat építenek saját és komáik kielégítésére. Ahhoz ott a bal kettes.  

   Másodsorban, nagyravágyó edzőink helyett – akik csupán a süket és semmitmondó - közhelyeiket pufogtatják, Storck és Dárdai egyaránt tökéletesen érvel, kifogástalan pontossággal látják és láttatják a játékot, őszintén és értelmesen beszélnek mindenről. Semmi mellébeszélés, mely emberi jellem tökéletesen meglátszik a játékosok pályára kitett mentalitásán is, akik nyilvánvalón nem váltak hirtelen jobb futballistákká, sokkal inkább elvesztették honi labdarúgásunk több évtizedes kishitűségét, ráadásul maguk mögött tudhatják az ország rokonszenvét, ezt a példátlan szeretethullámot.   
   Amit azonban az európai szövetség, a bizonyítottan velejéig romlott UEFA nem nézhet jó szemmel, ezért mindenkit büntet, aki könnyeket, és néha petárdákat is hullajt nemzetéért, mert van képük boldognak lenni honfitársaik dicsőségei miatt. Az oroszok – akiket lassan kizárnak az olimpiáról – most is minden gyalázatot elkövettek, amit elszoktak az évszázadok alatt, ám a pénz ott van, így igazi büntetés sem dukál nekik. Miközben a rendezők persze mossák kezeiket, mint a ma született bárány, semmi elmarasztalás nem illetheti őket, mégiscsak franciák…

   Harmadszor pedig aligha véletlen, hogy az utóbbi napok reklámjait a focisikereinkre fűzik fel, csakhogy a részvények sem utólag köthetők. Viszont a sport maga az Élet, minden benne sűrűsödik, az Élet pedig maga a Foci.

2016. június 2., csütörtök

Telemánia

 



   Szombat, késő este: döcög az autóbusz hazafelé. Úgy 15-en vagyunk, viszonylagos csendben a hosszú úton. Mindenki befelé fordul, maga elé bámulva várja a megállók tovasuhanását. Aztán egyenként leszállnak, először két fiatal lány. Még le sem lépnek, kivilágosodik valami a kezükben, szinte orra buknak a busz lépcsőjéről lelépve. Egyikük jobbra, másikuk balra távolodik. Egy kézzel, tökéletes biztonsággal simogatják a telefont, kezdetben behunyom a szemem, csodálom, hogy nem csókoljak meg az oszlopok valamelyikét. És ez így megy tovább, aki leszáll az autóbuszról - legyen az tini leány, ifjú titán, vagy idősebb úr - a következő megállókban, rögvest ujjgyakorlatokat végez telefonján, hiába közelítjük az éjfélt.
   Eszembe villan, vajon a modernizáció lelkevesztett embere mihez kezd a körülötte lévő világgal, ha begubózik a saját maga kreálta civilizációjába? Észreveszi a tavaszra kivetkőzött nőket, a kigyúrt izomzatú férfiakat, az épületek részletdús homlokzatát, egy-egy kivirult fát az út szélén, a színpompás virágokat, a kirakatok fényeit? Miközben ezen morfondírozom, megérkezek a végállomásra. Még a lépcsőt sem hagyom el, felvillan a kijelző a kezemben, mialatt eszeveszett sebességgel, bár kissé ügyetlen mozdulatokkal nyomogatom a billentyűt, ügyesen lavírozom a rám támadó, alattomos fák között...