Bermuda-háromszög

A hírhedt Bermuda-háromszög a rejtelem, a veszély szinonimájává nőtte ki magát az elmúlt évtizedek alatt. Földrajzilag a floridai Miami, a Bermuda-szigetek valamint Puerto Rico a képzeletbeli mértani idom csúcsai, ahol százával tűntek már el repülők, hajók, a minden bizonnyal mindörökre odaveszett emberek száma pedig több ezerre tehető.

   

A mítosz alappillérét 1945. december ötödike szolgáltatja, nem sokkal a nagy háború befejezését követően. Az USA egyik floridai katonai bázisától – Fort Lauerdale – öt vadászgép startolt egy rutinfeladat elvégzésére. A legénység öt Avenger torpedóbombázót vezetett, mely nehézkes járművet maguk a pilóták becézték olykor vasmadárnak. Olyanok voltak, mintha égi tankok lennének. Egy idő után megszűnt a kapcsolat a rajjal, mind az öt gépnek és a kilenc embernek nyoma veszett, máig nem találtak a gépekből még csak egy apró roncsot sem. A mentésre bevetettek egy 13 fős kétmotoros hidroplánt, de az is a teljes személyzetével együtt osztozott a keresettek sorsában, és szőrén-szálán felszívódtak. Hozzátartozik még, hogy a helyszínen már korántsem volt olyan idilli a repülési körülmény, mint a kiindulóponton, hiszen alapos vihar tombolt a tengeren.

   Akkoriban több rádióamatőr is fültanúja volt az izgatott beszélgetésnek a katonai bázis és a raj parancsnoka között. A megfelelő hullámhosszra hangolva még hallották valamelyik pilóta kétségbeesett kiáltását: „Már tudom, hol vagyok, magasság 700 m. Ne gyertek utánam, ne közelítsetek meg… ezek úgy festenek, mintha…”

   De ezzel még nem volta vége a történetnek, estefelé az amerikai bázison fogtak egy nagyon halk, titkos jelet , amit csakis az egyik elveszettnek hitt repülőgépről adhattak le, ugyanis más nem ismerhette a hívó kódot. Ám mindez lehetetlenségnek tűnt, akkorra már két órája ki kellett, hogy fogyjon a gépek üzemanyagának!

A legtöbb rejtélyes hajószerencsétlenség a Bahamáktól keletre lévő Sargasso-tengeren történt ezidáig. A tengerre – a nevét a sargassum nevű tengeri algától kapta – a moszatmező mellett a „halálos” szélcsend is jellemző, mely fogságba ejtette egykoron a vitorlásokat, legendás hajótemetővé változtatta algáktól zátonyos részeit, és ahol még manapság is gyakoriak a hajóeltűnések.

A háromszögben sok-sok optikai vagy fizikai jelenségről tesznek említést azok a szemtanúk, akik kisebb jachtokon járják a vizeket, vagy sportrepülőt vezetnek a légtérben. Az iránytűk sokszor búgócsigaként pörögnek arrafelé. Furcsa repülő tárgyakról, misztikus fényekről, füstről, bugyborékoló vízfelszínről számolnak be. Nem egy járműről csupán az emberek tűntek el, így a hátrahagyott hajónaplót átvizsgálva megtudhattuk mi foglalkoztatta a kapitányt és legénységét az utolsó óráikban, ezek azonban egyik esetben sem adtak kellő információt a rejtély megértéséhez.

    A Bermuda-háromszög titokzatos eltűnéseinek többségénél a bajba jutott hajók, repülők semmilyen vészjelzést nem adtak le, mely egyértelműen azt jelenti, hogy fogalmuk sem volt a vészhelyzetükről, az váratlanul és pillanatok alatt csapott le rájuk.

    Világszerte egyre több a kalandvágyó ember, többségüknek viszont álmaiban élhet csupán egy bermudai kirándulás, de ha egyszer bárkinek mégiscsak adódik egy páratlan lehetőség elkeveredni a helyszínre, aligha lehetne őt visszatartani holmi mértani idommal való ijesztgetéssel.

Atlantisz

  Már a puszta név hallatán beindul a fantázia (sokakban az idegroham), feléled természetes kíváncsiságunk, és kétségeinkkel hadakozik. Atlantisz – „Atlasz lánya” – legendája egyszerre hálás és hálátlan szerepkört ró ki a vele foglalkozónak; máig kételkednek létezésében, vitatják helyét, méretét, pusztulásának idejét, módját.

Az elveszett sziget a Föld számos titkára megoldást jelenthetne, már amennyiben bebizonyosodna valamikori létezése. Mint az összes ismert civilizáció bölcsője, egy csapásra érthetővé válna az emberiség legősibb kultúráinak egysége, világossá válna az ókori birodalmak eredete, fény derülne a piramisok titkára, fellebbentené a fátylat a történelem számos egyéb rejtélyeiről is.

Platón, görög államférfi és filozófus volt, aki először említette az elsüllyedt földet a Kr. e. 4. században írt két dialógusában:

 

„Nagyjából 9000 éve tört ki a háború a Héraklész oszlopain kívül és belül lakó valamennyi ember között. Ezek élén a mi városunk, amazok élén pedig Atlantisz szigetének királyai. Ez a sziget valaha Afrikánál és Kis-Ázsiánál is nagyobb volt, de aztán földrengések folytán elsüllyedt…”  Héraklész oszlopainak az ókori görögök a mai Gibraltári-szorost nevezték.

   Atlantisz lakói dúskáltak élelemben, minden földi jóban, minden vagyont az erényen kívül értéktelennek tartottak, józan tisztánlátással rendelkeztek minden ügyben, uralták az egész Földközi-tenger vidékét, mely egy idő után elkényelmesítette őket. A lényüknek istentől eredő része a halandókkal való keveredés miatt kezdett repedezni, az emberi természet gonoszabbik fele felülkerekedett, az emberek esendővé váltak. A külvilágot gyanakvással figyelték, a felsőbbrendűség és gazdagság komoly paranoiát hozott létre a lelkekben, felborult a környezettel szembeni helyes egyensúly, az egymással szemben tanúsított szelídség és bölcsesség. Ráadásul, ez az egyedülálló, eszményi, fejlett technológiájú, magasan civilizált állam a teljes világra ki akarta terjeszteni hatalmát, ezért az istenek elhatározták, visszavezetik őket a világ harmóniájába, megbüntetik a sziget elkorcsosult népét, és egyetlen nap és éjszaka alatt a tenger fenekére süllyesztették azt.

  A mesebeli sziget egykori helyszíne megszállottan foglalkoztatja az emberiség tudásra szomjas csoportját, a lehetőségek kiterjednek szinte az egész bolygóra.

Az atlantiszi legendák nagy része pontosan leírja a sziget fővárosát, a benne zajló napi élettel együtt. A kérdés most már csak annyi, hogy ezekben az írásokban valóban az évezredes szájhagyományok jelennek-e meg visszaemlékezés formájában, avagy ezeknek semmi történelmi alapjuk sincsen, íróik pusztán a saját, ideálisnak vélt társadalmuk képét vetítik ki egy képzeletbeli államba. 
 

Néhány, ugyancsak elgondolkoztató érdekesség:

– Platón elbeszélése szerint Atlantisz tragédiája Kr. e. 9570-ben következett be.

– A Golf-áramlat 9050 környékén megváltozott mai iránya, észak felé, addig a Földközi-tengert vette célba.

– A szibériai mamutok tömeges pusztulása a Kr. e. 9000-es évekre datálható.

– Az észak-amerikai Michigan-tó fenekén a tőzegréteg kora 9650 év.

– Kr. e. 9000-8500 körül egy óriási aszteroida ütközött a Földdel a Bermuda-háromszög területén.

– A Halley-üstökös Kr. e. 9546-ban haladt el a Föld közelében, levált darabjai éppenséggel ütközhettek a bolygóval.

– A tudóskörökben is egyre inkább elfogadott özönvíz legvalószínűbb ideje is éppen e korra tehető.

  Végül is, elképzelhető, hogy Platón minden hátsó szándék nélkül csupán az athéniakat kívánta figyelmeztetni evvel a tanmesével, hogy az ő demokráciájuk is bizonyos értelemben tökéletlen, és amennyiben nem vigyáznak, könnyen Atlantisz sorsára juthatnak. Mintha előre látta volna Athén hanyatlását! Honnan is sejthette volna, milyen évezredes lavinát indít el elbeszéléseivel? 

 

 

A Holt-tengeri tekercsek

1947 tavaszán egy fiatal beduin a Holt-tenger partja felett, az ősi Qumrán közelében a sziklák között egy kb. másfél-két méter széles, hét-nyolc méter hosszú, négy méter magas barlangban nyolc sértetlen és rengeteg törött agyagkorsót talált. A mintegy 60 cm magas, 25 cm széles edényekből textilbe csavart iratkötegeket feküdtek. A legelsőben három bőrtekercs pihent, ez a szétmállott vászonba csomagolt írás lett az első Holt-tengeri tekercs, korunk egyik legnagyobb régészeti felfedezéséből. Páratlan ókori emlékre bukkant az emberiség; az elsőként felfedezett írások közül jó néhány ma a jeruzsálemi Izrael Múzeum különálló szárnyában tekinthető meg. Azonban a politikai helyzet közbeszólt, az idő tájt alakult meg az új zsidó állam, a határok igencsak mozgásban voltak, nehezen haladt előre a kutatás. Annyit azért sikerült kideríteni az addig előkerült tekercsekről, hogy váratlan és óriási felfedezésről van szó, hisz a leletanyag Jézus, illetve Heródes korából származik. Napjainkig összesen tizenegy, Qumrán ősi városához közeli barlangból hoztak fel legalább 900 héber, arám, valamint görög nyelven írt kéziratot. Ezek az ősi irományok olyan fontos kérdésekre adnak válaszokat, mint a világ jövője, a kinyilatkoztatás iratai, a kinyilatkoztatás iratait magyarázó kommentárok, a közös imádságok, a közösség rendjét, bölcsességét, tudását leíró szövegek, a gonoszság kérdése, a titkos ismeretek jegyzéke, a Szentírás jelentése, vagy éppen Izrael mibenléte – akár egy vallási könyvtárban. Tartalomtól függően külön névvel illettek bizonyos tekercseket; létezik „Templomtekercs”, „Háborús tekercs”, „Habakuk könyve”, „Noé könyve”, „Genezis”. Sok bennük a közösségi életre vonatkozó útmutatás, szabályzatok, kommentárok, egyéni és csoportos himnuszok, parafrázisok. 2000 éves civilizáció csírái rejlenek ezekben a különleges dokumentumokban, bár megtalálásuk óta értelmezési viták kereszttüzében állnak. 

   Az ötvenes évek médiavilága botrányt szimatolt a dologban, a szalagcímek a Biblia szövegének kényszerű megváltoztatásáról szóltak, de erre érdemben csak 2001-ben érkezett válasz, amikor a Vatikán felhatalmazta katolikus teológusok és történészek egy nemzetközi csoportját, hogy kezdje meg a jeruzsálemi Biblia szövegének revízióját. „Keresztre feszítés Krisztus előtt” és hasonló hangzatos címekkel jelentek meg a lapok akkoriban, a botrány a küszöbön állt. Ez persze olaj volt a tűzre, a zsidó és keresztény hit vezetőinek cáfolataitól volt hangos a korabeli sajtó, az egyház ki kelt magából, felháborodva figyelte, miként sértették meg Jézus egyedüliségének eszméjét. A sajnálatos bulvárszenzáció ugyan ma is néha fel-feltör, ám a tekercskutatás mégiscsak nagyban hozzájárult az emberi tudás kiszélesítéséhez, újfajta módon kapcsolta össze a Héber Biblia és Újszövetség-kutatást. Számos új kérdés merült fel a judaizmus lényegét és a kereszténység kialakulását illetően.

Hieroglifák

Amikor Napóleon 1798-ban seregével partra szállt Egyiptomban, még nem sejthette senki, milyen fordulatot hoz ez az emberiség múltját kutatók népes táborában. Az addig alig ismert ókori kultúra feléledt tetszhalott állapotából, ugyanis a császár katonái rábukkantak arra a kőtáblára, ami aztán a Rosette-i kő néven vált ismertté, és ma a British-múzeum tulajdonát képezi. Miután sok egyéb tárggyal együtt Franciaországba szállították, F. Champollion (1790–1832), a kiváló tudós birtokába került, akinek hosszú, aprólékos munka után sikerült a szinte lehetetlen, és kibogozta a rejtélyt, megfejtette a két különböző nyelven írt, és három formában ugyanazt leíró szöveget, és 1822-ben tanulmányában megosztotta azt a világgal. A Kr. e. 196-ban vésett fekete tábla az ókori hieroglif jelek mellett annak egyszerűsített változatát, a későbbi demotikus írást, végül pedig a jól ismert görög írást tartalmazza, így olvashatóvá váltak az addig érthetetlen, összetett szimbólumrendszerek, felbecsülhetetlen tudással ajándékozva meg az egyiptológusokat, közvetve pedig az emberiséget.

   A hieroglif írás – jelentése „szent véset” –, feltalálását Thot istennek tulajdonították, főként vallási szövegekre, sírfeliratokra használták, de fontos szerepe volt a kereskedelemben, gazdasági feljegyzésekben, bár mindennapi használatra bonyolultsága okán kevésbé volt alkalmas, arra a hieratikust használták, elsősorban papiruszokon. Nagyjából 4000 írásjel létezett, némelyek igen dekoratívak. Az ábrákat sorokba vagy oszlopokba vésték, rajzolták, lehet balról jobbra, avagy fordítva olvasni aszerint, hogy az élő alakok – főként állatok – melyik irányban állnak, mert azok mindig a sorok kezdete felé néznek. Az oszlopokat felülről lefelé betűzzük.

A piramis-effektus

Kizárólag a Kairó melletti Gízában tornyosuló Kheopsz-piramisra vonatkozó rejtély, a Nagy Piramis-effektus. Megállapítható: az ókori világ hét csodájának egyetlen épen maradt alkotásának arányosan lekicsinyített modelljében különös, megmagyarázhatatlan dolgok történnek.

     

   Többen kísérleteztek megfejteni e problémakört, nem is minden eredmény nélkül. Ugyanis, ha pont középen, alulról egyharmad távolságra egy használt borotvapengét helyezünk egy kis állványra, az pár nap alatt újra használhatóvá válik. Az élő szervezet, úgymint víz, hús, zöldségek, napokig nem romlanak meg benne, a sejtekre igen előnyösen hat, nagyon lassan bomlik, egy kis állat teteme mumifikálódik benne.Persze ezek nem laboratóriumi kísérletek megdönthetetlen eredményei, mégis Prágában szabadalmaztattak már egy ilyen piramis-modellt, mint miniatűr borotvaélezőt, ezenkívül a világ számos országában – Kanadától Ausztráliáig – gyártanak lekicsinyített Kheopsz-piramis modelleket műanyagból, fából.

   A piramis-effektus otthon is kipróbálható, a kis modell megépítése semmilyen előképzettséget és különösebb anyaglistát nem igényel. Ha a tudomány nem is fogadja el még a jelenséget, azért érdekességképp készíthető ilyen kis piramis kartonból, műanyagból, de szinte bármilyen tetszőleges anyagból – a fémet kivéve –, amiben alulról egyharmad részre egy kis faállványra tehetünk egy élét vesztett borotvapengét. Ha beválik, pár hét múlva újra használhatóvá válik, ehhez a gúlát K-Ny felé, míg a pengét É-D felé kell tájolni. Használt háztartási elemeket is érdemes az állványra helyezni, pár napot követően a multiméter némi feszültségnövekedést fog mutatni. Az eredeti arányokra kell csupán vigyázni. A kairói eredeti piramis alapja 230×230 méter, míg magassága 146 méter volt, tehát az arányszám 1,57, azaz 11:7 lesz. Így pl. ha a magasságot 10 cm-re választjuk meg, akkor csak be kell szorozni azt 1,57-tel, és megkapjuk az oldalhossz magasságát, a 15,7 cm-t.

   Hogy a piramis-effektus csak a véletlen műve, nem tudni, bár valószínűbb, hogy a múlt tervezői szándékosan törekedtek efféle harmonikus konstrukció építésére, mert tisztában voltak a piramis létező energiájával, mely a Föld elektromágneses kisugárzásával áll kölcsönhatásban, persze evvel kapcsolatban még számtalan okfejtés megállja a helyét mindaddig, amíg be nem bizonyosodik annak éppen az ellenkezője.

Egyiptomi piramisok

    A Nílus nyugati oldalán száznál több piramis állt hajdanán, némelyek máig büszkén törnek a csillagok felé szétzúzva a ritka fellegeket, némelyeken meglátszanak már a könyörtelenül múló idő pusztításai. Ma ezekből 62 látható, amint csendes áhítattal szemlélik fensőbbségüket utazók és régészek egyaránt, azt kutatva, milyen roppant tudással felvértezett élőlények alkothatták csodálatuk tárgyait, ahol egyesül Ég és Föld.

   Egyedülálló építészeti megoldásaival, a világ legnagyobb rejtélyeinek egyike. Pusztán az ismeretlen számunkra, miként alkották, kik és miért? A ma elfogadott teória szerint Egyiptom történetének hajnalán az előkelőségek masztabákba temetkeztek. Így alakulhatott ki később ezek egymásra helyezéséből a lépcsős piramis a mai Kairó közeli Szakkarában. Az elkövetkező királyok kedvet kaphattak e gigantikus építményekhez, úgy gondolhatták: az „égi lajtorja” segítségével a túlvilágon hamarabb egyesülnek majd Ozirisszel.

   A valódi múlt nélküli fáraók korai korszakában már nagyjából megvolt minden, ami egy ragyogó kultúra létezését lehetővé tette: központosított állami apparátus, öntözéses mezőgazdaság, rabszolgaság, csillagászati, matematikai, építészeti tudományok, kész írás, pontos kalendárium, korukat meghazudtoló művészetek. Csak az a nagy talány: honnan származik ez a mérhetetlen tudás? Az semmiképp sem egyezik a mai dogmatikus szemléletmóddal, hogy mindezeket 2-300 év alatt teremtették volna meg. Egyiptom hirtelen és éretten való megjelenése a történelmi múltban nem kevés fejfájást okoz az egyiptológusoknak is, sokszor kényszeríti őket szövevényes, ingatag elméletek világgá kürtölésére.

   Nem csekély a kételkedők száma abban, hogy kb. 5000 éve a kőkorszakból egyszerre csak betoppant kőbaltájával, kezdetleges rézszerszámaival az ember, és az indokolatlanul rövid fellendülés után felhúzta ezeket a csodálatos építményeket a semmiből. Olybá tűnhet, mintha az egyiptomi történelem fejlett kultúrájú szakasza egy pillanat alatt alakult volna ki a primitív neolitikumból, a fejlődés lépcsőfokait átugorva. A technika, az építészet, a tudományok, a művészet, a szervezettség hirtelen jelent meg, mintha importálták volna. A kétkedők inkább hisznek egy korábbi civilizáció létezésében majd pusztulásában. Az ő örökségük lehettek e csodás gúlák, melyek később az Óbirodalomban mintául szolgáltak a további, kisebb piramisok építéséhez, hogy másodlagos temetkezésekre használhassák azokat az egyiptomiak.

   A gízai-fennsíkon magasodik az egyetlen épen fennmaradt csoda a hét ókori közül, amely túlélte az évezredek viharait. A legalább 4500 éve itt trónoló három hatalmas gúla kőtömbjei között sehogy sem fedezhetünk fel parányi disszonanciát. Közülük a IV. dinasztia uralkodójának, Kheopsznak tulajdonított építmény rejtély a rejtélyben. Ráadásul, ahogy fejlődik korunk technológiája, úgy válik még titokzatosabbá, mintha szándékosan játszana a kutatókkal, mindössze apró fogódzókat ad magából, a többit a fantáziánkra bízza. Mindjárt itt van hihetetlen nagysága: a Nagy Piramisban a kereszténység öt legterjedelmesebb szent temploma simán elférne. Alapja 230,8×230,8 méter, míg magassága készen 146,6 méter volt, eredetileg 210 kősort építettek be, ma 201 a számuk. A beépített 2 300 000 db kőtömb átlagmérete 127×127×71 cm, az átlagos súlyuk 2,5 tonna, az építmény összsúlya 6,5 millió tonna. Az északi oldal kis mértékű, szemmel nem érzékelhető homorításával igyekeztek elnyelni a piramis árnyékát. Az Istenekhez közeli csúcs alatt sem kívül, sem belül nincs felirat, egy piros „Kheopsz”-szerű véseten kívül, melynek valódisága erősen vitatott. 1837-ben Vyse brit ezredes, amatőr régész a Király kamrájában „találta”, ahol előzőleg robbantással vájt utat magának. Minderre a kutatásainak utolsó napjaiban került sor, de még éppen időben ahhoz, hogy hazájából újabb pénzforrásokkal támogassák eme „bizonyíték” hatására, így nem kellett sikertelensége okán kényszeredetten hazakullognia. Szerencsére, ilyen drasztikus lépésre, mint a robbantás, azóta sem ragadtatta magát senki.

   Mindenesetre a szükségtelennek tűnő precizitással épült Nagy-Piramisnak – ma is irigylendő pontossággal tájolták az égtájak felé – máig kozmikus erőt tulajdonítanak. 1884-ben New Yorkban a kezdő délkör meghatározásakor először a gízai piramisokon való áthaladást javasolták, mielőtt Greenwich mellett voksoltak volna.

   Bárkik is tervezték és kivitelezték e roppant építményeket, legyenek akár megalomán uralkodók, akár egy letűnt archaikus civilizáció polgárai, rendelkezniük kellett a geometria, a matematika, a csillagászat magas szintű tudományával, tisztában voltak a statikával, a tájolással, a földméréssel. Ismerték a területszámítást, a függőónt, eszközeik pedig messze felülmúlták a kor lehetőségeit.

   Az evidens, hogy a kor munkásai tökéletesen szakképzetlenek voltak, de a tervezőknek sem adatott meg tapasztalatokra szert tenni korábban. Honnan is lett volna? Ehhez képest viszont káprázatos szakértelemről tettek bizonyságot, amire feltétlenül büszkék lehetünk mi, az utódaik is.

   Egyiptomban soha egyetlen piramis sem épült ezután, ami megközelítette volna az addigiak méreteit és minőségét, ennélfogva a mérnöki tudás is hanyatlásnak indult. Az Óbirodalom gúlái ma is vonzzák a turisták millióit, míg a későbbi építmények mára jobb esetben is csupán egy halom kőtörmelékre hasonlítanak. Furcsa módon, minél később épült egy piramis, annál silányabb másolat vált belőle. Mintha az egyiptomiak elfelejtették volna a már egyszer megszerzett tudásukat, mintha egy evolúciós ugrást hajtottak volna végre, visszafelé. Pedig az világos, hogy az emberi szellem minden buktató ellenére eléri azt, amire predesztinálva van, nem fejlődhet vissza, egy korábbi szakaszába. Olyan, mintha a 20. századvégi ember hirtelen megalkotta volna az űrsiklót, mielőtt feltalálta volna a fedeles vitorlázó gépet majd a motorost, a sugárhajtásút, és így tovább.

   Aligha állunk messze az igazságtól, ha azt gondoljuk: sok meglepetést tartogat még számunkra az ókori Egyiptom jövőbeli felfedezése, elsősorban ami a földi örökkévalóság szimbólumait, a piramisokat illeti, amely könnyen megingathatja még a legkonzervatívabb eszméket is.

Szfinx

Az egyiptomi gízai-fennsík nyugalmát talányos mű vigyázza: a Szfinx szoborkolosszusa több legendával is bír:

Az ókori görög földön egy szárnyas szfinx sorsdöntő kérdést tett fel a thébai hercegnek:

"Mi az ami reggel négy lábon jár, délben két lábon, este meg három lábon?" – kérdezte kajánul, biztos lévén benne, hogy a herceg nem tud felelni rá, ezért meghal. Azonban az ifjú így szólt:

"Az ember, mert gyermekként négykézláb, élete delelőjén két lábon, míg élete alkonyán bottal jár". A szfinx ekkor megölte magát, ám a gízai szfinx képében mítosszá nemesedett.

   Az állat mancsainál látható IV. Thutmózisz sztéléje, mely beszámol a fáraó tettéről. Még fiatal hercegként lepihent, majd elbóbiskolt a homokból éppen hogy kikandikáló kőoroszlánnál, aki álmában megkérte a herceget, hogy ássa őt ki a sivatagból, és akkor királlyá teszi őt. Az ifjú természetesen teljesítette a kívánságot, így később valóban ő lett Egyiptom uralkodója. 

   A szfinx egyiptomi neve Neb, azaz Úr, a négy őselem Ura; ezeknek a tudományát egyesíti magában a jelképes kőszobor. Nevét Hérodotosztól, a görög történetírótól kapta: "Az idők kezdetétől fogva itt fekszik".

A kutatások újabb fejezete Kr. e. 7000-5000 évre helyezi a 70 méter hosszú és 20 méter magas mű keletkezését.

   A szfinx-reformerek szilárd meggyőződése, hogy a kőlény alatt található a Nagy-Piramissal földalatti összeköttetésben álló „Feljegyzések Csarnoka”. Létezését semmi sem támasztja alá, hiába lyuggatták már összevissza talpazatát és a földet körülötte. Geológiai nyomok utalnak viszont egy 10 000-12 000 évvel ezelőtti nem mindennapi eseményre. A jégkorszakot lezáró vízözön az egész Földre hatással volt, a mai elsivatagosodott Egyiptom területén akkortájt ugyanolyan esős időjárás tombolt, mint manapság Európa nagy részén. Akár logikus is lehetne, hogy az akkor létező termékeny földre állították őrzőként a szobrot, hiszen egy sivatagos talajon nagyon gyorsan belepte volna őkelmét a homok. A szfinx tehát magán viseli ennek a történelmi kornak a jeleit, ami annyit tesz, hogy bizony igencsak szép kort ért már meg. Ez viszont – ha bebizonyosodna – a feje tetejére állítaná nemcsak Egyiptom, de az egész emberiség eddig hirdetett kronológiáját.