Sinai-hegy

   Isten Mózesre bízta népének, Izrael fiainak kivezetését a gyötrelmes egyiptomi fogságból egy tejjel-mézzel folyó országba, Kánaánba. Több hónapon át tartó vándorlás után – miközben átkeltek egy széles vízen – a Mózes vezette zsidók elérkeztek a Sinai-hegy lábához. A teológusok szerint nem holmi varázsütésre nyílt szét a tenger előttük, hanem az izraeliták apály idején keltek át a Vörös-tengeren(?), az őket követő egyiptomiak pedig belefulladtak a dagály óriási víztömegébe.

   A harmadik nap reggelén villámlások és mennydörgések közepette a hegy sűrű füstbe burkolózott, jelezvén az Úr jelenlétét, aki Mózest a hegy tetejére hívta, ott elmondta neki a Tízparancsolat igéit, valamint a zsidó törvénykönyvet, a Tórát. A férfi a hegy lábánál oltárt emelt, melynek oszlopai Izrael 12 törzsét jelképezték. 40 nap és 40 éj után az Úr két vésett kőtáblát nyújtott át neki, rajta a Tízparancsolattal, mely a judaizmus és a kereszténység alapját képező legfontosabb vallási és erkölcsi parancsolatokat tartalmazta.

  A szóban forgó Hóreb-hegy ma nem lokalizálható, topográfiai hollétéről semmi konkrétum nem áll a rendelkezésünkre. Természetesen a legkézenfekvőbb megoldás a Sinai-félsziget hegye lenne, amit egyaránt neveznek Sinai- vagy Mózes-hegynek, a turisták tömegeit vonzza. A hegyen 342-ben Nagy Konstantin római császár anyja, Helena császárnő építtetett egy kisebb kápolnát Szűz Mária tiszteletére, a feltételezett égő csipkebokor helyén. Ezt az 1500 m magasan lévő templomot bővítette ki és vette körül fallal 527 után Justinianus bizánci császár, lerakva a mai Szent Katalin-kolostor alapjait. A jelenleg békességben itt élő mintegy húsz szerzetes a zarándokoknak és utazóknak a megértés mellett igazi kuriózummal, csipkedugványokkal is tud szolgálni.

   A kolostor feletti 2285 m-es Mózes (Sinai)-hegyről pompás panoráma tárulkozik, a napfelkelte pedig lélegzetelállító látvánnyal ajándékozza meg a fáradt vándort. A feljutáshoz egy 3250 darabos, nagy kőfellépős emelkedőt kell megmászni, ezeket egykoron szerzetesek vájták a sziklába, és a bűnbánat lépcsőjeként említik. Az alul elterülő valóságos kőóceán percenként változtatja színét a felkelő nap lágy sugaraiban. A csúcson, ahol az Úr Mózesnek átadta a kőtáblákat 1934 óta egy kis kápolna gubbaszt.

Gabonakörök

 

A gabonatáblákon a semmiből megjelenő köralakzatokat ma is épp oly titkok övezik, mint jó 300 éve, amikor elsőként fedeztek fel ilyet Angliában. 

Előfordultak már spirális alakban, egyesével, párban, ötös csoportokban, gyűrűsen, sőt geometriai alakzatokkal ötvözve összetett formákban is. Az utóbbi időben a motívumok kezdenek egyre művészibbé, bonyolultabbá válni, a fokozatos előrelépés szemmel látható, nemrégiben feltűntek már komoly térhatású ábrák is. Ez a fejlődés az egyetlen gyenge láncszeme azon elképzelésnek, miszerint a körök csakis természetes úton jöhettek létre. Valami megegyezik az összes esetben, éspedig az, hogy a növények soha nem törnek el, mintha álomra hajtanák a fejüket. A szárak centrifugálisan a talajra préselődnek, a kalászok épségben maradnak, és továbbfejlődnek.

Némely alakzatról már bebizonyosodott, csupán csínytevés, rossz tréfa szüleménye volt. Sok kör precíz, már-már művészi mintázatán elmerengve, nehéz elképzelni, miként alkothatták azt emberkezek pár óra leforgása alatt, és miért vesződtek vele annyian a nyári kurta éjszakai sötétségben? Ráadásul, néha egyazon éjjelen több is létre jön egymástól függetlenül. Rengeteg a komoly mérések által alátámasztott racionális, és érzelmektől túlfűtött, fantázia szabta határt elérő kétes verzió született az alakzatok létrejöttének indoklására. Az egészben mégis talán az a leghihetetlenebb, hogy eleddig még egyetlen egy gabonakör keletkezését sem látta senki, pedig sok helyütt éveken át tartottak fenn éjszakai őrséget, mégsem akadt szemtanú soha, sehol a történésekre!

A körök közepén a mágneses mérőműszerek és egyéb elektronikus szerkezetek viselkedése meghazudtolja az általunk ismert fizikai törvényeket, mintha valamiféle azonosítatlan energiaörvény uralná a helyet, és az nyomná a földre a szárakat. A magnetofonok összevissza járnak, a körön belül készített fényképeken sajátos torzulás látszik, a telefonokban megszűnik a térerő, stb.

Az újabb gabonakör-elméletekben egyre inkább kibontakozóban van valamiféle ismeretlen típusú, nagy intenzitású, talán mikrohullámú energiamező létezése, mely a feltételezett földenergiával együtt ma még semmilyen, általunk ismert földi törvényszerűséggel nem magyarázható. Gömbvillám vagy valami hasonló jelenség szintén elképzelhető, mint lehetséges ok. Több, igen látványos filmfelvételen is jól kivehetőek a gabonatáblák felett ide-oda cikázó fénylő korongok, melyek helyén aztán meglepő módon másnap kialakulnak az alakzatok.

Vajon véletlen-e, hogy csak sötétben keletkeznek alakzatok, véletlen-e, hogy soha nem törnek el a gabonaszárak, véletlen-e, hogy a körön belül az elektronikus szerkezetek rendre megbolondulnak, véletlen-e, hogy mindmáig nincsenek hiteles szemtanúk az ügyben? Mindezek pusztán kíváncsi kérdések, a rájuk adott bárminemű feleletek csakis találgatások lehetnek, az igazi felfedezés, a nagy szenzáció még várat magára. Egy biztos, gabonakör nem keletkezik magától!

Oak-sziget

  

  

  A másfél kilométeres „kincses sziget” 200 méternyire fekszik a kanadai szárazföldtől, Halifax város közelében.

  A mai napig makacsul tartja magát az az elképzelés, hogy azon a földön fantasztikus kincsnek kell lennie. Azon a lakatlan szigeten folytatták a legdrágább és leghosszabb kincskeresést, amióta világ a világ. 1795 óta különféle emberek ezrei, kalandorok, tudósok vettek részt már a kutatásban, de a kopár sziget nem fedte fel ezidáig titkát, a rejtély csak nőttön nőtt, minél többen folytak, folynak bele.

A 18. század végén, amikor új telepesek érkeztek Európából, még óriástölgyek éltek a sziget dús vegetációjú földjén (Oak=tölgy). Egy kalandvágyó 17 éves ifjú a szigeti sétája közben egy mélyedést fedezett fel; a sok tengeri mítosztól felvértezve azonmód a kalózok elrejtett kincsére gondolt. Hozzá is fogott barátaival az ásáshoz, azonban kincsnek nyoma sem mutatkozott, az eredménytelenség pedig elvette a kedvüket egy időre a kereséstől.

Egyikük mégsem felejtette el végérvényesen ezt a jópofa kalandot. Egy befolyásos és nem utolsó sorban gazdag üzletember társaságában visszatért, hogy folytathassa a kutatást. Egymás után tűntek elő a padlószintek, de egy akadályra nem számítottak: 33 m mélyen a mindent elborító víz lett az úr. Ezért párhuzamosan a régivel, egy új gödröt ástak, de 37 méteren azt is elöntötte a víz, így sikerélmény nélkül távoztak a szigetről.

  De most már nem volt visszaút, beindult a „gépezetet”, az elásott kincs legendája, mint ahogy az már lenni szokott, terjedt a világban, mint a pestis. A kincsláztól fertőzötten többen is próbálkoztak, mi több, komoly kutatótársaság alakult a sziget feltérképezésére. Többek között járt a szigeten Franklin Roosevelt és John Wayne is, de ők sem hoztak szerencsét. A kincsek helyett deszkadarabok, lapos kövek kerültek a felszínre, rajtuk ismeretlen eredetű írással. Az összes kísérlet kudarcba fulladt: a víz mindig feltört alulról, és elárasztotta az egész kiásott barlangrendszert, kénytelenek voltak visszavonulót fújni. Újabb és újabb vállalkozások mentek tönkre, egyik sem hozta meg a várt eredményt, ám a hit nem veszett oda.

   Egyes feltevések szerint a Krisztus vérét felfogó Szent Grált rejti a sziget, amit a Templomos lovagok hoztak a Szentföldről a biztonságot nyújtó barlangba. Életszerűbb az a spanyol gályát említő lehetőség, amikor a hajó éppen a kalóztámadásoktól tartva kötött ki a szigetnél, hogy elrejtsék féltett aranyukat, amíg biztonságosan visszatérhetnek érte. Valami gikszer azonban közbe jöhetett, talán elsüllyedt a hajó, mert a kincs feledésbe merült. Az amerikaiak elsősorban saját történelmükben kutakodnak, szerintük a Függetlenségi Háborúban vesztes brit csapatok visszavonulóban ásták el ott az értékeiket.

   A kincskeresés utolsó fejezete még várat magára, az évszázados rombolás sem segíti a további kutatást, de egy valamiben biztosak lehetünk: amíg a sziget egy talpalatnyi földje még kilátszik a vízből, mindig lesz valaki, aki a mélyére hatoljon, a biztos és könnyű meggazdagodás reményében.

Bermuda-háromszög

A hírhedt Bermuda-háromszög a rejtelem, a veszély szinonimájává nőtte ki magát az elmúlt évtizedek alatt. Földrajzilag a floridai Miami, a Bermuda-szigetek valamint Puerto Rico a képzeletbeli mértani idom csúcsai, ahol százával tűntek már el repülők, hajók, a minden bizonnyal mindörökre odaveszett emberek száma pedig több ezerre tehető.

   

A mítosz alappillérét 1945. december ötödike szolgáltatja, nem sokkal a nagy háború befejezését követően. Az USA egyik floridai katonai bázisától – Fort Lauerdale – öt vadászgép startolt egy rutinfeladat elvégzésére. A legénység öt Avenger torpedóbombázót vezetett, mely nehézkes járművet maguk a pilóták becézték olykor vasmadárnak. Olyanok voltak, mintha égi tankok lennének. Egy idő után megszűnt a kapcsolat a rajjal, mind az öt gépnek és a kilenc embernek nyoma veszett, máig nem találtak a gépekből még csak egy apró roncsot sem. A mentésre bevetettek egy 13 fős kétmotoros hidroplánt, de az is a teljes személyzetével együtt osztozott a keresettek sorsában, és szőrén-szálán felszívódtak. Hozzátartozik még, hogy a helyszínen már korántsem volt olyan idilli a repülési körülmény, mint a kiindulóponton, hiszen alapos vihar tombolt a tengeren.

   Akkoriban több rádióamatőr is fültanúja volt az izgatott beszélgetésnek a katonai bázis és a raj parancsnoka között. A megfelelő hullámhosszra hangolva még hallották valamelyik pilóta kétségbeesett kiáltását: „Már tudom, hol vagyok, magasság 700 m. Ne gyertek utánam, ne közelítsetek meg… ezek úgy festenek, mintha…”

   De ezzel még nem volta vége a történetnek, estefelé az amerikai bázison fogtak egy nagyon halk, titkos jelet , amit csakis az egyik elveszettnek hitt repülőgépről adhattak le, ugyanis más nem ismerhette a hívó kódot. Ám mindez lehetetlenségnek tűnt, akkorra már két órája ki kellett, hogy fogyjon a gépek üzemanyagának!

A legtöbb rejtélyes hajószerencsétlenség a Bahamáktól keletre lévő Sargasso-tengeren történt ezidáig. A tengerre – a nevét a sargassum nevű tengeri algától kapta – a moszatmező mellett a „halálos” szélcsend is jellemző, mely fogságba ejtette egykoron a vitorlásokat, legendás hajótemetővé változtatta algáktól zátonyos részeit, és ahol még manapság is gyakoriak a hajóeltűnések.

A háromszögben sok-sok optikai vagy fizikai jelenségről tesznek említést azok a szemtanúk, akik kisebb jachtokon járják a vizeket, vagy sportrepülőt vezetnek a légtérben. Az iránytűk sokszor búgócsigaként pörögnek arrafelé. Furcsa repülő tárgyakról, misztikus fényekről, füstről, bugyborékoló vízfelszínről számolnak be. Nem egy járműről csupán az emberek tűntek el, így a hátrahagyott hajónaplót átvizsgálva megtudhattuk mi foglalkoztatta a kapitányt és legénységét az utolsó óráikban, ezek azonban egyik esetben sem adtak kellő információt a rejtély megértéséhez.

    A Bermuda-háromszög titokzatos eltűnéseinek többségénél a bajba jutott hajók, repülők semmilyen vészjelzést nem adtak le, mely egyértelműen azt jelenti, hogy fogalmuk sem volt a vészhelyzetükről, az váratlanul és pillanatok alatt csapott le rájuk.

    Világszerte egyre több a kalandvágyó ember, többségüknek viszont álmaiban élhet csupán egy bermudai kirándulás, de ha egyszer bárkinek mégiscsak adódik egy páratlan lehetőség elkeveredni a helyszínre, aligha lehetne őt visszatartani holmi mértani idommal való ijesztgetéssel.

Atlantisz

  Már a puszta név hallatán beindul a fantázia (sokakban az idegroham), feléled természetes kíváncsiságunk, és kétségeinkkel hadakozik. Atlantisz – „Atlasz lánya” – legendája egyszerre hálás és hálátlan szerepkört ró ki a vele foglalkozónak; máig kételkednek létezésében, vitatják helyét, méretét, pusztulásának idejét, módját.

Az elveszett sziget a Föld számos titkára megoldást jelenthetne, már amennyiben bebizonyosodna valamikori létezése. Mint az összes ismert civilizáció bölcsője, egy csapásra érthetővé válna az emberiség legősibb kultúráinak egysége, világossá válna az ókori birodalmak eredete, fény derülne a piramisok titkára, fellebbentené a fátylat a történelem számos egyéb rejtélyeiről is.

Platón, görög államférfi és filozófus volt, aki először említette az elsüllyedt földet a Kr. e. 4. században írt két dialógusában:

 

„Nagyjából 9000 éve tört ki a háború a Héraklész oszlopain kívül és belül lakó valamennyi ember között. Ezek élén a mi városunk, amazok élén pedig Atlantisz szigetének királyai. Ez a sziget valaha Afrikánál és Kis-Ázsiánál is nagyobb volt, de aztán földrengések folytán elsüllyedt…”  Héraklész oszlopainak az ókori görögök a mai Gibraltári-szorost nevezték.

   Atlantisz lakói dúskáltak élelemben, minden földi jóban, minden vagyont az erényen kívül értéktelennek tartottak, józan tisztánlátással rendelkeztek minden ügyben, uralták az egész Földközi-tenger vidékét, mely egy idő után elkényelmesítette őket. A lényüknek istentől eredő része a halandókkal való keveredés miatt kezdett repedezni, az emberi természet gonoszabbik fele felülkerekedett, az emberek esendővé váltak. A külvilágot gyanakvással figyelték, a felsőbbrendűség és gazdagság komoly paranoiát hozott létre a lelkekben, felborult a környezettel szembeni helyes egyensúly, az egymással szemben tanúsított szelídség és bölcsesség. Ráadásul, ez az egyedülálló, eszményi, fejlett technológiájú, magasan civilizált állam a teljes világra ki akarta terjeszteni hatalmát, ezért az istenek elhatározták, visszavezetik őket a világ harmóniájába, megbüntetik a sziget elkorcsosult népét, és egyetlen nap és éjszaka alatt a tenger fenekére süllyesztették azt.

  A mesebeli sziget egykori helyszíne megszállottan foglalkoztatja az emberiség tudásra szomjas csoportját, a lehetőségek kiterjednek szinte az egész bolygóra.

Az atlantiszi legendák nagy része pontosan leírja a sziget fővárosát, a benne zajló napi élettel együtt. A kérdés most már csak annyi, hogy ezekben az írásokban valóban az évezredes szájhagyományok jelennek-e meg visszaemlékezés formájában, avagy ezeknek semmi történelmi alapjuk sincsen, íróik pusztán a saját, ideálisnak vélt társadalmuk képét vetítik ki egy képzeletbeli államba. 
 

Néhány, ugyancsak elgondolkoztató érdekesség:

– Platón elbeszélése szerint Atlantisz tragédiája Kr. e. 9570-ben következett be.

– A Golf-áramlat 9050 környékén megváltozott mai iránya, észak felé, addig a Földközi-tengert vette célba.

– A szibériai mamutok tömeges pusztulása a Kr. e. 9000-es évekre datálható.

– Az észak-amerikai Michigan-tó fenekén a tőzegréteg kora 9650 év.

– Kr. e. 9000-8500 körül egy óriási aszteroida ütközött a Földdel a Bermuda-háromszög területén.

– A Halley-üstökös Kr. e. 9546-ban haladt el a Föld közelében, levált darabjai éppenséggel ütközhettek a bolygóval.

– A tudóskörökben is egyre inkább elfogadott özönvíz legvalószínűbb ideje is éppen e korra tehető.

  Végül is, elképzelhető, hogy Platón minden hátsó szándék nélkül csupán az athéniakat kívánta figyelmeztetni evvel a tanmesével, hogy az ő demokráciájuk is bizonyos értelemben tökéletlen, és amennyiben nem vigyáznak, könnyen Atlantisz sorsára juthatnak. Mintha előre látta volna Athén hanyatlását! Honnan is sejthette volna, milyen évezredes lavinát indít el elbeszéléseivel? 

 

 

A Holt-tengeri tekercsek

1947 tavaszán egy fiatal beduin a Holt-tenger partja felett, az ősi Qumrán közelében a sziklák között egy kb. másfél-két méter széles, hét-nyolc méter hosszú, négy méter magas barlangban nyolc sértetlen és rengeteg törött agyagkorsót talált. A mintegy 60 cm magas, 25 cm széles edényekből textilbe csavart iratkötegeket feküdtek. A legelsőben három bőrtekercs pihent, ez a szétmállott vászonba csomagolt írás lett az első Holt-tengeri tekercs, korunk egyik legnagyobb régészeti felfedezéséből. Páratlan ókori emlékre bukkant az emberiség; az elsőként felfedezett írások közül jó néhány ma a jeruzsálemi Izrael Múzeum különálló szárnyában tekinthető meg. Azonban a politikai helyzet közbeszólt, az idő tájt alakult meg az új zsidó állam, a határok igencsak mozgásban voltak, nehezen haladt előre a kutatás. Annyit azért sikerült kideríteni az addig előkerült tekercsekről, hogy váratlan és óriási felfedezésről van szó, hisz a leletanyag Jézus, illetve Heródes korából származik. Napjainkig összesen tizenegy, Qumrán ősi városához közeli barlangból hoztak fel legalább 900 héber, arám, valamint görög nyelven írt kéziratot. Ezek az ősi irományok olyan fontos kérdésekre adnak válaszokat, mint a világ jövője, a kinyilatkoztatás iratai, a kinyilatkoztatás iratait magyarázó kommentárok, a közös imádságok, a közösség rendjét, bölcsességét, tudását leíró szövegek, a gonoszság kérdése, a titkos ismeretek jegyzéke, a Szentírás jelentése, vagy éppen Izrael mibenléte – akár egy vallási könyvtárban. Tartalomtól függően külön névvel illettek bizonyos tekercseket; létezik „Templomtekercs”, „Háborús tekercs”, „Habakuk könyve”, „Noé könyve”, „Genezis”. Sok bennük a közösségi életre vonatkozó útmutatás, szabályzatok, kommentárok, egyéni és csoportos himnuszok, parafrázisok. 2000 éves civilizáció csírái rejlenek ezekben a különleges dokumentumokban, bár megtalálásuk óta értelmezési viták kereszttüzében állnak. 

   Az ötvenes évek médiavilága botrányt szimatolt a dologban, a szalagcímek a Biblia szövegének kényszerű megváltoztatásáról szóltak, de erre érdemben csak 2001-ben érkezett válasz, amikor a Vatikán felhatalmazta katolikus teológusok és történészek egy nemzetközi csoportját, hogy kezdje meg a jeruzsálemi Biblia szövegének revízióját. „Keresztre feszítés Krisztus előtt” és hasonló hangzatos címekkel jelentek meg a lapok akkoriban, a botrány a küszöbön állt. Ez persze olaj volt a tűzre, a zsidó és keresztény hit vezetőinek cáfolataitól volt hangos a korabeli sajtó, az egyház ki kelt magából, felháborodva figyelte, miként sértették meg Jézus egyedüliségének eszméjét. A sajnálatos bulvárszenzáció ugyan ma is néha fel-feltör, ám a tekercskutatás mégiscsak nagyban hozzájárult az emberi tudás kiszélesítéséhez, újfajta módon kapcsolta össze a Héber Biblia és Újszövetség-kutatást. Számos új kérdés merült fel a judaizmus lényegét és a kereszténység kialakulását illetően.

Hieroglifák

Amikor Napóleon 1798-ban seregével partra szállt Egyiptomban, még nem sejthette senki, milyen fordulatot hoz ez az emberiség múltját kutatók népes táborában. Az addig alig ismert ókori kultúra feléledt tetszhalott állapotából, ugyanis a császár katonái rábukkantak arra a kőtáblára, ami aztán a Rosette-i kő néven vált ismertté, és ma a British-múzeum tulajdonát képezi. Miután sok egyéb tárggyal együtt Franciaországba szállították, F. Champollion (1790–1832), a kiváló tudós birtokába került, akinek hosszú, aprólékos munka után sikerült a szinte lehetetlen, és kibogozta a rejtélyt, megfejtette a két különböző nyelven írt, és három formában ugyanazt leíró szöveget, és 1822-ben tanulmányában megosztotta azt a világgal. A Kr. e. 196-ban vésett fekete tábla az ókori hieroglif jelek mellett annak egyszerűsített változatát, a későbbi demotikus írást, végül pedig a jól ismert görög írást tartalmazza, így olvashatóvá váltak az addig érthetetlen, összetett szimbólumrendszerek, felbecsülhetetlen tudással ajándékozva meg az egyiptológusokat, közvetve pedig az emberiséget.

   A hieroglif írás – jelentése „szent véset” –, feltalálását Thot istennek tulajdonították, főként vallási szövegekre, sírfeliratokra használták, de fontos szerepe volt a kereskedelemben, gazdasági feljegyzésekben, bár mindennapi használatra bonyolultsága okán kevésbé volt alkalmas, arra a hieratikust használták, elsősorban papiruszokon. Nagyjából 4000 írásjel létezett, némelyek igen dekoratívak. Az ábrákat sorokba vagy oszlopokba vésték, rajzolták, lehet balról jobbra, avagy fordítva olvasni aszerint, hogy az élő alakok – főként állatok – melyik irányban állnak, mert azok mindig a sorok kezdete felé néznek. Az oszlopokat felülről lefelé betűzzük.