Loading...

2012. február 7., kedd

Szappanbuborék (novella)






Szokásos, egyhangú délután volt. Kikászálódtam a szobából, ki a szabadba. Bentről halk muzsika szólt, elbódította a kert szemérmes lakóit.
Hirtelen beleremegett a ház, piciny elemeire robbant szét a táj, zörögtek a repedt zsalugáterek.
– Már megint ez az átkozott monstrum – hunyorogtam a magasba.
A tornácról láttam, amint a bágyasztó illatfelhőben a lángoló tavaszi virágok e sajátos, mesterséges zajszimfóniára különös, hajlongó táncot lejtenek.
A magnóm kopottas távszabályozója bemondta az unalmast, hiába nyomogattam a gombjait, semmi decibel, a robaj minden harmóniát elnyomott.
A repülőgép óriásárnyékot hasított ki a napfényből, elhűlve figyeltem robusztus ezüst hasát, villogó piros szemét, két sötét bocskorát. Irtózatos ereje megriasztotta a fákon tikkadtan csüngő, éretlen gyümölcsöket, szinte leborotválta az eddig szelíden bóbiskoló akácok koronáját. Keresztülrepült a vakító égbolton, fémtestén megcsillant a délutáni nap aranysugara. Egy csipkés szélű, kövér felleg csücsült egy pillanatra rideg szárnyának ölébe.
Bosszúsan néztem utána, és… elképedve láttam egy tündért. Ott lebegett az ártatlanság kék fényében egy óriási szivárványos szappanbuborékban, mintha a fák csúcsait lovagolná. Meg sem lepődtem: na persze, hogy a vörös hajú Kriszta az, az a szeleburdi különc lány a szomszéd házból, az a sugárszemű, csakis ő tehetett ilyesmit. Kecsesen csapdosott kezeivel, fura melódiát dúdolt, kiforratlan hangja megrezegtette az átlátszó hártyát.  
Összerezzentem, mint akit rajtakaptak egy gyerekkori csínytevésen. Lopva körülnéztem, de szerencsére pusztán én csüngtem tekintetemmel fenn az égen; lestem a lány fonott haját, vibráló, két apró gödröcskében rejtőzködő arcát. Talán csak kívántam látványát, számomra mégis a Menny legbájosabb angyala szállt egy könnyed dallammal ajkán.
Jobb kezem görcsösen markolászta a távirányítót, újra és újra integettem, hagytam, hadd csalogasson az égi tünemény. Rémlett, rám kacsintott, vagy csupán a fűszeres fény gyöngyözött szemeiben? De mégis, mintha… igen… szédülök… már fenn vagyok… fenn a magasban…
Lassan hagytam tova a biztonságot adó földet. Égette a talpamat a forró bádogtető, a szélkakas furcsán biccentett felém, taraja majdnem áthatolt leheletnyi védőburkomon.
Alig vetem észre, de társra leltem. A sugárszemű Kriszta közeledett, akár egy romantikus délibáb. A két gömb finoman egymáshoz simult. Kinyújtottam kezemet, meg akartam érinteni hamvas bőrét, de a remegő, rózsaillatú buborékhéj megbénított. Mosolyogva repültünk egymás mellett, hogy mielőbb utolérjük, aztán meg is előzzük azt a tüzesen izzó korongot előttünk, mielőtt tovább gurulna a dombok mögé. Sodort minket a könyörtelen idő valahová a titokzatos ismeretlenbe. A susogó szélben, mintha szárnyunk nőtt volna.
Lent a hektikus város megfáradt szíve dobogott, a keskeny, girbegurba utcák hálózata egyetlen szilárd folyammá dagadt. A hatalmas bazilikát, mint kotlóst a csibéi vették körbe a kifakult épületek erdeje, rajtuk csupán néhány galamb és egy kéményseprő totyogott tétován. Enyhe árnyék csurgott le az ereszek mentén az aszfaltra.
A szappanhab-gömböcskéink hirtelen szembetalálták magukat a nyurga kémények ontotta fekete porral. Megküzdöttek egymással, a füst szinte felfalt minket. Foglyul ejtett, de egy életmentő, friss szellő mégis kiszabadított az áthatolhatatlannak tetsző csúf felhőből.
– Nézd, egy óriási, tarka papírsárkány! – mutatott lefelé a lány.
– Mit ér az ott a földön? Semmit, neki szállnia kell, méghozzá könnyed, légies szárnyalással – suttogtam vissza.  
– De ahhoz szél is kell, erős forgatag, hogy megszépítse a hétköznapi álmosságot, és színekkel töltse meg a levegőt, melyet aztán szétfröcskölhet az égbolton.
A simogató áramlatban egyre feljebb vitorláztunk, fénylő porszemek voltunk a nagy mindenségben. A messzeség kopár hegyoldalán barna szerpentin kanyargott, akár egy cérnaszál, ormán a hatalmas sziklák összezsugorodtak, ha ráfújtunk volna a darabkákra, akár a könnycseppek, smaragd gyöngyzuhatagként hulltak volna alá. Alant keskeny ezüstcsíkot húzott a surranó patak. Álomszerűnek tűnt az élmény.
Csodáltuk fentről a mezőt, a virágos színcsodát, a dombon pöffeszkedő várat, a parkban a boldog piknikezőket, a bátor toronydaru-kezelőt, a villák kertjeiben szundikáló napfürdőzőket, az árnyékban megbúvó, ásító macskát. Odébb a termékeny földeken a parasztok verítékcseppjeiből sarjadt már a búza, a sárga napfény aranyporral hintette be a repcét. Bőrünkön éreztük a távoli hegyek hósipkás csúcsainak hűvös leheletét, meg a vasárnapi gőzölgő húsleves szédítő erejét. Füleltük a bővizű patak kövei közt lubickoló halak csobbanásait, a rohangászó kamaszok sivítását, a csecsemők édes sírását, a vonatkerekek fémes kattogását. Gyönyörködtünk a kávéházak teraszain italukat szürcsölgetőket védelmező napernyők, ponyvák bámulatos mintáiban, mint egy szégyenlős aktra borultak a belvárosi utcákra. Sudár tuják között harangszófoszlány jelezte a dombtetőn tunyán gubbasztó kis kápolnát. Beleshettünk a puha zöld kertekbe, a virágos udvarokba, az üres játszóterekre, az elárvult sportpályákra, mint megannyi pergő kép suhant tova a város.  
Csordultig telt a lelkünk. Bennem őrült láng ragyogott…
De láttuk, már hogyne láttuk volna azt a néhány sötét utcát, a düledező házakat, a betört ablaküvegein túl, abban a másik, zárt világban a talajtalan, érték vesztett emberek miképp veszekednek, esznek, isznak, játszanak egymással és mások idegeivel naphosszat.
Fanyarul nevettünk az új pláza előtti őrült tolongáson; bámultuk a graffiti rajzolók ijedt, kapkodós munkáját; hallottuk a kocsmából hazafelé támolygó részegek káromkodását és az autósok dühödt tülkölését, a vijjogó mentőautót, és a temetők végtelen zokogását. Éreztük a mélyben erjedő, és mindent elborító szemét gyötrelmes szagát. Néztük a magára hagyott haldoklót az aggok házában, olybá tűnt szegény, akár az a görcsben vonagló katona, aki a csatatéren szenved golyóval a testében. Zsongott a fülem a közeli szomorú, elhagyott falu segélykiáltásától…
– Meneküljetek! – kiáltottam ijedten a földre. Lent a kiáradt folyó tengerként hömpölygött a gyanútlan kisváros felé. A hosszú, nyílegyenes mellékutca két oldalán egyforma, düledező parasztházak sorakoztak, hiányos léckerítés kötötte őket össze, a tágas lyukakat néhány éhesen vonyító kóbor kutya használta csupán.
Esteledett.
– Jól érzed magad? – hasított belém a tündöklő tekintetű Kriszta búgó hangja. – Nézz a földre! Milyennek véled? Nézd a szikrázó tavat! Hogy tetszik?
Barátságos tekintetével önmagáról ismét a földre vezette vágyakozó szemeimet.
– Hova tartasz? – még alig fogalmazódott meg bennem a kérdés, de ő máris belém látott.
Kacagástól kigömbölyödött, parázsló arccal válaszolt:
– Ahova csak akarod.
– Sehol nem találom a helyem, talán… itt fenn… ennyi nekem is jár.
– Hát maradj velem! Ennyi meg nekem jár! – felelte most már sokkal komolyabban.
– Mi… miért?
– Kell, hogy szabadon szárnyalj, és szólj valakihez – csacsogta az éles fénytől hunyorogva.
A zsebében turkált. Előhalászta színes zsinórját, és kibogozta a rajta lévő csomókat. Értetlen, bamba arckifejezésemen jókat kuncogott.
– Ez egy magány elleni varázslat – magyarázta –, most már nincsen rá szükségem. Mostantól ketten fogjuk álmodni ugyanazt, mert tudd meg, egymagunk csak a születésnél és az eltávozásnál vagyunk!
– Ránk szabadult az idő, élvezzük hát ki a szabadság magányát.
A lány felvonta lágyan ívelt szemöldökét:
– Sose mond ki, hogy szabad vagy, mert abban a pillanatban már nem is vagy az!
Ezalatt egyre több és több szappanbuborék jelent meg az égen. Megfontoltan kerülgették az alacsonyan úszó felhőpamacsokat, egy azonosítatlan energia mozgatta a különböző színű és illatú áttetsző gombócokat. Fantasztikus látványt nyújtott az ezernyi változatos gömb, bennük különös lények: sárga, barna, fekete és fehér emberek tátották a szájukat.  
– Hát, te hova mész? – kíváncsiskodtam felocsúdva a legközelebbi fiúcskától, de ő gyámoltalanul tárta szét kezeit.
– Fiam, ne állj szóba idegenekkel! – kapta az utasítást a szomszéd buborékból. – Majd ott fenn, a szabad világban találsz barátot!
Háborítatlanul hagyták el ezt az ezerarcú csodát, a Földet.
– Azt hiszem, rájöttem – akartam közölni felfedezésemet, miszerint ez a sok-sok felnőtt és gyerek miért is költözik el innen, miért is akarják elszeparálni magukat a többiektől, kitaszítottak-e ők, vagy önszántukból, szabadságot remélve keresnek új hazát, de a lánghajú Kriszta hallótávolságon kívülre tévedt. Féltem, nehogy elsodródjon tőlem, de ő nagyon is elemében volt, versenyre kelt a repülő golyókkal, míg azok el nem tűntek a bíborba öltözött végtelenben.
Hamarosan csend ült a vidékre, hazai vizek felé haladtam, közelített a kiszáradt talaj; a távolban feltűnt az ismerős sziklakatedrális, rózsaablakából gyémántszemek pásztázták a terepet, majd váratlanul megszűnt a szivárványszín burok körülöttem, nélküle azonmód védtelenné váltam. A rövid zuhanásban a szemem félénken eltakart ujjak között kandikáltam ki egy cseppet.
– Csak folyton-folyvást repülj, repülj, mert szállni olyan nagyszerű! – hallottam még a lány távoli, biztató hangját, miközben az otthoni kertvégi trágyakupac közepébe pottyantam, mely véget vetett ennek a meseszerű kalandnak…
Nemrégiben megtudtam, a szomszédlányék elköltöztek. Azóta gubbasztok sóvárogva, hol esőben, hol hidegben a kerti rozoga padon, ingerülten válogatva a harsogó zenék között, hátha újra felemelnek a láthatatlan karok. Ott lebeg a cél, amit az a varázsos lány plántált belém: „Ha ebben a percben meghalnál, a lelked a testembe költözne” – zsibongnak fülemben meglepően érett szavai.
Végre megtalálom a kert végében a távirányítómat. Izgatottan nyomom meg a lejátszás gombot, többször egymás után… nahát, tényleg, sikerült… újra emelkedem, magához vonz a messzeség… egyre feljebb, és látom már… igen, abban a színes buborékban velem éppen szemben, a napsugarak tüzében, a szabadság fényében, reményt adóan ott mosolyog felém a vörös hajú, sugárszemű Kriszta.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése