Loading...

2016. június 21., kedd

Foci EB, vagy valami egészen más?






Nem lehet szó nélkül elmenni a foci mellett. Valóságos szociológiai tanulmány lett mifelénk ez a futballesemény.
   Egyrészt, a játék minősége mellett a szurkolók ilyen mértékű lelki kitörése aligha volt várható, mely nagyon is elgondolkoztató lehet felsőbb körökben. A körűt jótékony „elfoglalása”, az egyenmezbe öltözött éneklő családok, a szívből jövő drukkolás merőben szokatlan formája még az ősrégi sportszeretőket is meghökkentette. Igazi forradalom ez a javából, tudat alatti revolúció. Apáink, nagyszüleink tán még emlékeznek egy bizonyos októberre. Lehet, erőltetett a párhuzam, bár mintha a magyar újra ki akarna törni diktatórikus béklyóiból, egyszerűen elege van a kisemmizésből, a megaláztatásokból. Igazság szerint teli van a hócipőnk, hogy mindig, mindenki megmondja nekünk, mit és hogyan tegyünk. Most, úgy fest, összefogott a nemzet. Amit 11 focista elért, azt a töketlen, korrupt, csaló kormányok 25 év alatt képtelenek voltak, és félő, sosem fogják megvalósítani.  Most megmutattuk, miénk az igazi hatalom, ami távolról sem anyagi, sokkal több annál: érzelmi, amely így nyár elején szabályosan elsöpörte ostoba vezetőink még butább koncepcióit, hiába próbálnak majd mindannyian a sikerek mögé bújni. Ugyanis az emocionális hatalmat sohasem lehet manipulálni, még kevésbé megfékezni, az öröm nem egyenjogú az uralkodással. A hatalom most legyen „boldog” a népszavazásával, más nem jutott nekik, igaz jelenleg a kutyát nem érdekli. Visszanézve a futballunkra, és a továbbjutásra, ez bizony sok összetevős, de egyetlen dolognak nincs hozzá semmi köze, mielőtt még szeretett vezéreink elolvadnának a gyönyörüktől, mégpedig attól, hogy a mi pénzünkön stadionokat építenek saját és komáik kielégítésére. Ahhoz ott a bal kettes.  

   Másodsorban, nagyravágyó edzőink helyett – akik csupán a süket és semmitmondó - közhelyeiket pufogtatják, Storck és Dárdai egyaránt tökéletesen érvel, kifogástalan pontossággal látják és láttatják a játékot, őszintén és értelmesen beszélnek mindenről. Semmi mellébeszélés, mely emberi jellem tökéletesen meglátszik a játékosok pályára kitett mentalitásán is, akik nyilvánvalón nem váltak hirtelen jobb futballistákká, sokkal inkább elvesztették honi labdarúgásunk több évtizedes kishitűségét, ráadásul maguk mögött tudhatják az ország rokonszenvét, ezt a példátlan szeretethullámot.   
   Amit azonban az európai szövetség, a bizonyítottan velejéig romlott UEFA nem nézhet jó szemmel, ezért mindenkit büntet, aki könnyeket, és néha petárdákat is hullajt nemzetéért, mert van képük boldognak lenni honfitársaik dicsőségei miatt. Az oroszok – akiket lassan kizárnak az olimpiáról – most is minden gyalázatot elkövettek, amit elszoktak az évszázadok alatt, ám a pénz ott van, így igazi büntetés sem dukál nekik. Miközben a rendezők persze mossák kezeiket, mint a ma született bárány, semmi elmarasztalás nem illetheti őket, mégiscsak franciák…

   Harmadszor pedig aligha véletlen, hogy az utóbbi napok reklámjait a focisikereinkre fűzik fel, csakhogy a részvények sem utólag köthetők. Viszont a sport maga az Élet, minden benne sűrűsödik, az Élet pedig maga a Foci.

2016. június 2., csütörtök

Telemánia

 



   Szombat, késő este: döcög az autóbusz hazafelé. Úgy 15-en vagyunk, viszonylagos csendben a hosszú úton. Mindenki befelé fordul, maga elé bámulva várja a megállók tovasuhanását. Aztán egyenként leszállnak, először két fiatal lány. Még le sem lépnek, kivilágosodik valami a kezükben, szinte orra buknak a busz lépcsőjéről lelépve. Egyikük jobbra, másikuk balra távolodik. Egy kézzel, tökéletes biztonsággal simogatják a telefont, kezdetben behunyom a szemem, csodálom, hogy nem csókoljak meg az oszlopok valamelyikét. És ez így megy tovább, aki leszáll az autóbuszról - legyen az tini leány, ifjú titán, vagy idősebb úr - a következő megállókban, rögvest ujjgyakorlatokat végez telefonján, hiába közelítjük az éjfélt.
   Eszembe villan, vajon a modernizáció lelkevesztett embere mihez kezd a körülötte lévő világgal, ha begubózik a saját maga kreálta civilizációjába? Észreveszi a tavaszra kivetkőzött nőket, a kigyúrt izomzatú férfiakat, az épületek részletdús homlokzatát, egy-egy kivirult fát az út szélén, a színpompás virágokat, a kirakatok fényeit? Miközben ezen morfondírozom, megérkezek a végállomásra. Még a lépcsőt sem hagyom el, felvillan a kijelző a kezemben, mialatt eszeveszett sebességgel, bár kissé ügyetlen mozdulatokkal nyomogatom a billentyűt, ügyesen lavírozom a rám támadó, alattomos fák között... 

2016. május 1., vasárnap

Iker

   Végre vége... mármint ennek a szövetségi berkekben fejlődőnek hazudott, szakmailag viszont siralmas focibajnokságnak. Ahol a nézők számának drasztikus csökkenése elleni harc betetőzéseként két pesti csapatot vidékre száműzött az ostoba bürokrácia. Hát, nem tudom meddig maradnának a helyükön az angol labdarúgó szövetség illetékesei, ha egy Liverpool-Everton meccset mondjuk Manchesterbe vinnének.
   Ráadásul beütött a krach: a pályán kiesett az állam egyik, a legfeleslegesebb együttese, a tősgyökeres felcsúti(!) Puskás Öcsi névjelezte PAFC! Most aztán jöhet a bajnokság átszervezése, ami vagy létszámemelésben ölthet testet (jujjj), vagy a későbbi licenckiadások manipulálásában (brrr). Különben a halmozottan készséges és lojális alkalmazottak kezdhetik bontani az adófizetők drága pénzén létrehozott és fenntartott felcsúti csodastadiont. Igaz, az új kisvasutat hasznosítandó, vele elszállíthatják a sittet, úgysem kell messzire vinni, csupán az út másik oldalára.
   Úgy jártak Felcsúton, mint az az ikerbabakocsi, ahol elsőre úgy látszik, a két csecsemő nem egymás mellett, hanem egymással szemben fekszik, holott csak egy ártatlan tükörkép mutat kettőt a babákból. Ám a hatalom elvakít; alaposan, a saját elvárásaik szerint torzítja a valóságot. Így lesz egyik pillanatról a másikra kettőből semmi.


2015. december 3., csütörtök

EB

Jellemző hazánk közerkölcseire, hogy miután évtizedek után ismét sikeresen (túl)teljesítette a futball-válogatott a selejtezőket, a honi szövetség elnöke beszéddel fárasztotta a nagyérdeműt. Amelyben ahelyett, hogy azonmód elismerését fejezte volna ki játékosoknak, edzőknek, vezetőknek (na persze nem az általa irányítottnak), közönségnek, médiáknak az áldozatos munkájukért, ő mit művelt??? Elsőként szeretett és  országunk roppant demokratikus feje előtt hajbókolt, a sikert mintegy neki tulajdonítva, csakhogy mint tudjuk, fejétől bűzlik a hal!
Hogy is mondta nagyapám anno a munkát adó gyár vezéreiről fizetésnap a kocsmában? "Köszönjük meg nekik fiúk ... jó hangosan: BUNKÓK" 

2015. szeptember 27., vasárnap

Tankönyv

 



   Csoda, ha belerokkannak gyermekeink az iskolakezdésbe? Csak a hátunkra vesszük egy pillanatra dugig tömött táskájukat, és - miután leülve kifújtuk a fáradalmainkat, elgondolkozhatunk. Vajon, miért használnak ennyi temérdek könyvet, füzetet a fiatalok, egyéb, általában hasznavehetetlennek tűnő, ám annál súlyosabb eszközről nem is beszélve? Mindenesetre, korszakalkotó ötletemet ezúttal közkinccsé tenném. Előre bocsátva, hogy ezt én annak idején, a középiskolában már kipróbáltam - kevés sikerrel, ugyanis a magyar tanárnő nem kultiválta sajátos módszeremet, és megbuktatott, hogy aztán a pótvizsgán lehajtott fejemre súlyos prédikációkat olvasva megadja a kegyelem kettest. De ez más kérdés...
   Nem túl eredeti, ám annál végrehajthatóbb elképzelésem a könyvek és füzetek drasztikus csökkentésén alapszik. Mert kérdem én, tulajdonképpen miért vesznek igénybe a nebulók a különböző tematikájú órákra eltérő könyveket, mindegyikre egyet-egyet? Vagy miért kellene más-más füzetbe írniuk az órán elhangzott, az életre amúgy is csak a legritkább esetben nevelő sületlenségeket (tisztelet a kivételnek)? Összevont kötet lehetne mondjuk a biológia a kémiával vagy a fizikával, a történelem a földrajzzal, a magyar az angollal, a matematika - na, erre az egyre egyáltalán nincs is szükség :), már ami a tapasztalataimat illeti. Valahogy egy idő után megvoltam nélküle, nem sok kárt tettem benne.
   A füzetekről nem is beszélve, mert ugyan mi szükség van tucatnyira belőlük, hogy aztán még a legderekabb diák is csak félig írja tele - jó esetben. Amúgy is magunknak meg az életnek tanulunk - hányszor, de hányszor hallani ezt a közhelyes szónoklatot. Csak tudnám, a nagy többségnek mi szüksége lesz a nagybetűs életben mondjuk a sokismeretlenes egyetlenre, vagy a bonyolult függvényszámításokra, stb. Szóval, nyugodtan írhatnák egyetlen vastag füzetbe az írni valókat, aztán,ha betelt, hát kicserélik, tudtommal a végeredmény, azaz a növendék tudása a lényeg, hogy miképp éri azt el, legyen már magánügy. Ez is a kreativitásukat fejleszti, hogy aztán ennek folyományaként majdan ilyen képtelen írásokat hozzanak létre, mint most én ezt.
   

2015. szeptember 5., szombat

Derby

 

                         

   Amikor még 1972 májusában egy aprócska mátrai faluban, egy nagyobbacska szobában, egy fekete-fehér Orion tévén a teljes falu ordibálva, ugrálva, magukból kikelve figyelte az éppen aktuális román-magyar focimecset, még aligha gondolhattam, hogy hová fajulnak a dolgok. Pedig az is, meg ez is itt a minap Európa bajnokságért folyt. Azóta persze eltelt néhány évtized, és mialatt a mostani túlságosan is felfokozott hangulatú meccsre vártam, visszaidéződött az a nyolcvanas évek eleji kaland, mely a romániai magyarokra oly jellemző volt akkortájt. Hiszen a spanyol világbajnokságot, köztük a magyarok meccseit, csak úgy nézhették meg például a székelyek, hogy összefogva, a legközelebbi hegyre kiautóztak, hogy ott csatlakoztassák a hordozható antennát a kis tévéhez, hátha látnak majd valamit a mérkőzésekből. Hogy ott aztán elhangzott a székely s a magyar himnusz, ettek, ittak, szidták a rendszert, politikailag nem éppen korrekt viccekkel szórakoztatták egymást, már csupán hab volt a tortán.
     E gondolatok apropója természetesen a legutóbbi derby, ahol szégyenszemre a két nem túl acélos és okos csapat levezényelte a "megálmodott", és előre detektált végeredményt. Ez persze nem is lehetett másként, hisz kapura lövés nélkül nem egyszerű betalálni. Lejátszani persze teljesen felesleges volt az egészet, nem kellett volna a szurkolókat feltüzelni, a játékosok rápihenhettek volna egyéb, pénzes feladataikra, nincs utazás, nincs politikai felhang, nincs könnygáz, stb. Na, mindegy... Hol van már az a három '72-es meccs.     
   Ám mielőtt hozsannáznánk az egyre elérhetőbb harmadik hely örömén, egyetlen felvetéssel élnék csupán: egy pótselejtező megnyeréséhez nem elég pusztán a jó játék, sőt. Emellett olyan szintű mentális erő és intelligencia szükségeltetik a pályán, ami bizony egyetlen honi futballistánknak sem sajátja, és - értelemszerűen - az őket felkészítő edzők sem birtokolják azt, és ez az igazán szomorú. Sajnos, óriási morális deficittel indulunk szinte minden vetélytársunkkal szemben, mindenben, ami a labdarúgásunkat körülveszi.                
   Csak abban bízhatunk, hogy Belfastban pillanatok alatt felépítünk egy acélkerítést a kapunk elé, nehogy már áthatolhasson rajta holmi idegen... pláne egy labdával.

2015. augusztus 20., csütörtök

Vízözön

   "Több mint 40 ezer háztartásban kapcsolták ki az áramot - biztonsági okokból - a pincéket elárasztó víz miatt"
   Így a nemrégiben boldogan felszerelt elektromos vízszivattyú, amely eddig a veszélyes víztömegeket tartotta távol a pincétől, működésképtelenné vált. Vagyis az esővíz elárasztotta szerény hajlékomat, köszönhetően az áramszolgáltató hihetetlenül zseniális, ámde önkényes megoldásának. Persze próbáltam menteni a menthetőt, leginkább egy műanyag veder bevonásával. Ám miután a tökömre képtelen voltam zseblámpát kötni, hogy legalább lássam merrefelé is merem a vizet, kénytelen voltam vállalkozást alapítani, melynek alappillére a csónakázás lenne, hiszen több a víz errefelé, mint a Városligeti tóban. A kerékpáromat máris vízibiciklivé alakítottam... sose lehet tudni.