Alkímia

   Aligha állunk messze az igazságtól, ha kis túlzással ugyan, de kijelentjük, hogy amióta létezik ember a földön, az arany bűvöletében él. A fénylő, sárga nemesfém, mintha a Nap földi inkarnációja lenne. Bizonyosan így gondolták ezt már a korai civilizációk lakói is, az ókori népek felismerték nagyszerűségét, időtállóságát.

   Az Egyiptomból eredő tudományág az anyagi és szellemi világ egyik szemléleti és vizsgálati módszere, a gyakorlati tudományok alapja. A kifejezés az arab alkimija szóból ered. Lehetőségeit a középkor koronás fői is buzgón támogatták; főként, amikor országaik súlyos adósságokba keveredtek pazarló életmódjuk, és a folytonos háborúskodás miatt. Nem maradt más, mint kiadni az utasítást, csináljanak aranyat a varázslók. Közülük is csak néhány beavatott ismerhette a bölcsek kövét, az aranykészítés és a gyógyítás elengedhetetlen kellékét.

   Úgy hitték, amikor a fémek oxidálódnak, a folyamatok végén nemesfémet kapnak, de gyorsan ráébredtek, véletlenül képtelenség kincshez jutni. Ma már lehetőség van mesterséges gyémánt előállítására, valamint az elemek atomsúlyának átalakításával gyakorlati transzmutációra is, ami a radioaktív bomlás folytán állandóan zajlik a természetben.

   Az alkímia mindig szoros kapcsolatban állt a vallással, ezért a papok segítőkezet nyújtottak mindehhez, bár a szélhámos „aranycsinálókat”, akik pártfogás reményében jól begyakorolt illúziókkal csapták be a hiszékenyeket, folyamatosan üldözte az egyház. 

Ilyen gyalázatos trükk volt például, amikor egy látszólag üres üst belsejét bekenték viasszal, amibe apró aranyrögöket rejtettek. Aztán valami forró, titkos masszával feltöltötték az edényt, mely felolvasztotta a viaszt, az arany pedig a felszínre tört, elkápráztatva ezzel a naiv nézőt. Ügyes!

   Az egyik leghíresebb alkimista, a Magyarországon is többször megfordult empirikus csodadoktor és természettudós, a humanista műveltségű német Paracelsus (1493–1541) volt, aki a természeti tapasztalás értékét a könyvből való ismeretszerzés elé helyezte. Saját maga készítette természetes alapanyagú orvosságokat adott betegeinek. Kapcsolatot talált az emberi szervek és a Naprendszer között, az alkímia hagyományait a medicinák kikísérletezésére használta fel. Véleménye szerint a bölcsek köve nem az aranycsinálással, hanem a betegségek kezelésével áll összefüggésben. Arisztotelész eszméit idejétmúltnak tekintette, ezért könyveit nyilvánosan elégette. Hiába hangoztatta, hogy örökké fog élni, 48 évesen titokzatos módon távozott az élők sorából.

    Az évezredek megannyi gyakorlati receptet vonultattak fel, de az arany előállítás úgy fest, még várat magára. Bár ha a misztikus Keletre gondolunk, ott azért valamire mégiscsak rájöhettek, elég csak az arab bazárok kimeríthetetlen aranytárgy kínálatára gondolni.

    Hogy aztán a ma kémikusai, illetve laikusai kavargatják-e laborjaik kémcsöveiben, rejtett zugaikban a csodaszereiket, az erősen véleményes, pedig egy kis aranyra most igazán nagy szükségünk lenne.