Glastonbury

    

   A szent apátság nem e világi atmoszférájú kényszerítő erejének köszönhetően hemzsegnek körülötte a különösebbnél különösebb legendák. Történetében fontos epizód az Artúr-legenda, de kapcsolatba hozható a Szent Grállal, a Szentkút gyógyító ereje pedig zarándokhellyé tette. 

A legenda szerint Arimateai József a keresztre feszítés után 12 szent életű keresztény emberrel Britanniában utazgatva érkezett ide. Avalon szigetén földbe döfte vándorbotját, ahol az meggyökeresedett, és szent galagonyaként kivirágzott, oda építették a Szűz Máriának szentelt templomot, az első keresztény szentélyt Britanniában. Állítólag magával hozta, és itt helyezte el a Grál kelyhet.

Egy másik változat szerint József a Szentföldről Glastonburybe tért vissza, amit jóval korábban még a gyermek Jézussal együtt keresett fel.

   Az apátságot Szent Patrick alapította az 5. században. A szentélyt 1194-ben fájdalmas tűzvész pusztította el, a felépítéséhez szükséges pénzt úgy kívánták a szerzetesek előteremteni, hogy gyorsan „megtalálták” Artúr sírját. Az a fatörzsből kivájt koporsó, amit a leégett kolostor aljából hoztak fel éppen passzolt a korabeli mítoszokba, benne egy szőke női és egy magas férfi csontváz feküdt. Ez utóbbi koponyáján halálos sérülés volt látható. Mellőlük előkerült még egy feliratos kereszt is: „Itt Avalon szigetén nyugszik Artúr király”

   A sírt gondosan dokumentálták, a relikviát számos vizsgálatnak vetették alá, de a történelem viharaiban mindezek már rég elkeveredtek. Annyi látszik csupán bizonyosnak, hogy a keresztre írt felirat latin nyelvű, ezért nem keletkezhetett Artúr idejében, vagyis ilyen szempontból hamisítvány.

 

   Több mint ezer esztendőt követően aztán az egyre terebélyesedő fényűző templom nagyon szúrta a szemét a római katolicizmussal szakító VIII. Henriknek, ezért a király földig romboltatta azt. 1907-ben Frederick Bond építész irányításával hozzáfogtak a romok feltárásához. A munka korántsem volt egyszerű, így a férfiú, aki az építészet kiváló ismerete mellett az okkult tanok tudójának is mondhatta magát, eredeti ötlettől vezérelve egy médiumhoz fordult, hogy ő közvetítsen közte és a szellemvilág között. Az egyik szeánszon a médium a túlvilág fantomjai által vezérelt írószerszámmal lerajzolta a lerombolt apátság addig rejtett alapjait. Két évre rá Bond ezeknek a jegyzeteknek a felhasználásával kezdhetett hozzá a részletes ásatásokhoz, és mit ád az ég, ami addig nem sikerült senkinek sem, neki igen: hamarosan ráakadt a föld alatti ledőlt falakra, kapukra, tornyokra, oszlopokra. 

   Bőséges anyagi hozzájáruláshoz jutott a folytatáshoz, egyre inkább körvonalazódott az egykori szentély alapterülete. És mindezt egy másvilági lélek, egy alapító szerzetes útbaigazításai alapján! Ezt az aprócska titkot azonban csak egy évtizeddel később, 1918-ban tárta a nyilvánosság elé, őszinte döbbenetet, jelentős visszhangot keltve vallási körökben. Az egyház – aki megbízta őt a munkával – szerint a férfi hagyta, hogy a spiritizmus démonai irányítsák cselekedeteit, botrányossá vált az egész eljárás. Tekintélyét tudós körökben azon nyomban elvesztette, még a templom közeléből is kiutasították, megkeseredve tért vissza hazájába, Amerikába; végleg hátrahagyta az általa feltárt apátság fűvel beültetett romjait. Könyveit, a felfedezésének dokumentációját mind megsemmisítették. De késői volt minden próbálkozás, Glastonbury kísértete már felébredt. Hogy aztán az építész valóban túlvilági segítséget kapott-e, vagy született ösztönös képességeit kamatoztatta munkájában, aligha tudhatjuk már meg. 

   Bond úgy vélte, hogy az egész szent terület egy asztrológiai kert. Benne a világunkat egy kozmikus tervnek megfelelően rendezték be, ahol az apátságot és több más várost is egy geometriai terv alapján lehetett csak felépíteni, az adott hely természeti adottságainak megfelelően.

Rosslyn

   

   Nem messze a skót Edinburgh királyi városától áll egy varázslatos középkori épület, a Rosslyn-kápolna, ahol közelebb kerülhetünk mennyhez és pokolhoz, mint bárhol másutt a világon. A spiritizmus e bástyája őrzi a Templomos lovagok rendjének titokzatos múltját, és talán kincsét is. Már a korai időktől fogva energiaközpontnak és lelki fókusznak tekintették. Misztikus hírneve a bőséges és változatos faragványaiban, illetve a hozzá kapcsolódó mítoszok, legendák erejében rejlik. Eredetéről, jelentőségéről számtalan mendemonda kering, a sejtelmes építmény rászolgált a világhírre, minden pillanat meglepetést tartogat a látogató számára.

   Eredetileg az egész szentélyt a jeruzsálemi Templom mintájára kívánták felépíteni. A legenda szerint Salamon templomának romjait a Templomos lovagok ásták ki, de nem tudták, hogyan nézhetett ki eredetiben, mindössze az ép nyugati fal egy részét találták meg, és azt mintázva építették meg Rosslynt. Felszentelése óta szóbeszéd tárgya a lovagok elrejtett kincse, amelyet a kápolna rejthet magában. 

    A kápolna kőpadlója alatt húzódó kripta a Sinclair család temetkezési helyéül szolgált, skót lovagok nemzedékei nyugszanak itt, ám a felbontását nem engedélyezik az imahely megóvása érdekében. Ez a tény csak tovább növeli a hely misztériumát. Többek között ebbe az eldugott sírhelybe képzelik Jézus mumifikált fejét, a templomosok kincsét, köztük a Szent Grált, a frigyládát, valamint az eredeti skót koronaékszereket. Az összeesküvés-elméletek hívei világtitkok elkendőzésére találtak itt vélt, vagy valós bizonyítékokat, míg mások az örök nőiesség tiszteletét látják az épület harmonikus konstrukciójában. Rosslyn igen bőkezű az ezoterikus segítségért fohászkodók hívőknek, maga a dalai láma is spirituális élményről beszélt látogatását követően. A buddhista tanok pedig állítják, hogy a szentély fontos szerepet fog játszani a világbéke megteremtésében. Úgy legyen!

   A 21. századi „da Vinci kód” láz betört a szentélybe, a rajongók lassan tönkreteszik a kápolnát,felújítása folyamatosnak mondható.

  

Álomidő

   

   Ausztrália eltérő nyelvű és életfilozófiájú őslakosainak (aborogin) kultúrájában a fő hasonlóságot az „Álomidőnek” (teremtésmítosz) nevezett történelem előtti korszak jelentette. Ez a világkép kötötte össze az embereket, a tájat, az élővilágot, a rituális helyeket, a szellemeket és persze az időt, egy szóval magát a mindenséget.

   A nomád életmódú őslakosok szemében a belső értékek és a környezet egyaránt az Álomidő eseményeihez köthetők. A világ kezdetén az elődök cselekedeteikkel alakították ki a mai tájat. Mindent, amit megérintettek és minden helyet, ahol megfordultak, feltöltötték saját életerejükkel. Ezt követően pedig visszatértek pihenni. Evvel azonban nem ért véget az Álomidő, folytatódott nemzedékek tevékenységén át, és tart ma is. Az Álomidő és a földi élet összefonódása mindig egy-egy rituális eseményben sűrűsödik össze, melyet a táncokban, énekekben, az álmokban, a szent helyekhez való zarándoklatokban, a mítoszokban való hit teszi teljessé. Az Álomidőt megtestesítő bennszülött kézműves tárgyak az ezt megünneplő szertartásokhoz készültek. 
    A teremtéskor született meg az Uluru is, amit manapság Ayers Szikla-ként ismerünk. Földrajzilag Nyugat-Ausztráliában található, közel az ország mértani közepéhez. 

   Az Uluru Nemzeti Park 1987 óta tartozik az UNESCO Világörökség részéhez. A természetvédelmi terület vonzó látványossága a síkságból meredeken kiemelkedő két terjedelmes sziklatömb. Egyikük a sivatag fölé 550 m magasra nyúló Olga-hegy (Kata Tjuta), amelyet a szikla felszíni bemélyedései 30 kisebb kúpos hegyre tagolnak. Neve Olga württembergi királynét idézi.

   A másik a tőle 35 km-re lévő, 365 m magas, 2,5 km széles és 3 km hosszú Ayers Rock, amely Ausztrália nemzeti jelképe, a világ legnagyobb homokkő-monolitja, pedig ez a kis darab csupán egy lesüllyedt hegy látható csúcsa, a többi része becslések szerint 6 km-rel nyúlik a talaj alá. Felszíne a nap fényének változásait követve a halvány rózsaszíntől, az izzó vörösig a napszaktól függően más-más színben játszik.

Sinai-hegy

   Isten Mózesre bízta népének, Izrael fiainak kivezetését a gyötrelmes egyiptomi fogságból egy tejjel-mézzel folyó országba, Kánaánba. Több hónapon át tartó vándorlás után – miközben átkeltek egy széles vízen – a Mózes vezette zsidók elérkeztek a Sinai-hegy lábához. A teológusok szerint nem holmi varázsütésre nyílt szét a tenger előttük, hanem az izraeliták apály idején keltek át a Vörös-tengeren(?), az őket követő egyiptomiak pedig belefulladtak a dagály óriási víztömegébe.

   A harmadik nap reggelén villámlások és mennydörgések közepette a hegy sűrű füstbe burkolózott, jelezvén az Úr jelenlétét, aki Mózest a hegy tetejére hívta, ott elmondta neki a Tízparancsolat igéit, valamint a zsidó törvénykönyvet, a Tórát. A férfi a hegy lábánál oltárt emelt, melynek oszlopai Izrael 12 törzsét jelképezték. 40 nap és 40 éj után az Úr két vésett kőtáblát nyújtott át neki, rajta a Tízparancsolattal, mely a judaizmus és a kereszténység alapját képező legfontosabb vallási és erkölcsi parancsolatokat tartalmazta.

  A szóban forgó Hóreb-hegy ma nem lokalizálható, topográfiai hollétéről semmi konkrétum nem áll a rendelkezésünkre. Természetesen a legkézenfekvőbb megoldás a Sinai-félsziget hegye lenne, amit egyaránt neveznek Sinai- vagy Mózes-hegynek, a turisták tömegeit vonzza. A hegyen 342-ben Nagy Konstantin római császár anyja, Helena császárnő építtetett egy kisebb kápolnát Szűz Mária tiszteletére, a feltételezett égő csipkebokor helyén. Ezt az 1500 m magasan lévő templomot bővítette ki és vette körül fallal 527 után Justinianus bizánci császár, lerakva a mai Szent Katalin-kolostor alapjait. A jelenleg békességben itt élő mintegy húsz szerzetes a zarándokoknak és utazóknak a megértés mellett igazi kuriózummal, csipkedugványokkal is tud szolgálni.

   A kolostor feletti 2285 m-es Mózes (Sinai)-hegyről pompás panoráma tárulkozik, a napfelkelte pedig lélegzetelállító látvánnyal ajándékozza meg a fáradt vándort. A feljutáshoz egy 3250 darabos, nagy kőfellépős emelkedőt kell megmászni, ezeket egykoron szerzetesek vájták a sziklába, és a bűnbánat lépcsőjeként említik. Az alul elterülő valóságos kőóceán percenként változtatja színét a felkelő nap lágy sugaraiban. A csúcson, ahol az Úr Mózesnek átadta a kőtáblákat 1934 óta egy kis kápolna gubbaszt.

Gabonakörök

 

A gabonatáblákon a semmiből megjelenő köralakzatokat ma is épp oly titkok övezik, mint jó 300 éve, amikor elsőként fedeztek fel ilyet Angliában. 

Előfordultak már spirális alakban, egyesével, párban, ötös csoportokban, gyűrűsen, sőt geometriai alakzatokkal ötvözve összetett formákban is. Az utóbbi időben a motívumok kezdenek egyre művészibbé, bonyolultabbá válni, a fokozatos előrelépés szemmel látható, nemrégiben feltűntek már komoly térhatású ábrák is. Ez a fejlődés az egyetlen gyenge láncszeme azon elképzelésnek, miszerint a körök csakis természetes úton jöhettek létre. Valami megegyezik az összes esetben, éspedig az, hogy a növények soha nem törnek el, mintha álomra hajtanák a fejüket. A szárak centrifugálisan a talajra préselődnek, a kalászok épségben maradnak, és továbbfejlődnek.

Némely alakzatról már bebizonyosodott, csupán csínytevés, rossz tréfa szüleménye volt. Sok kör precíz, már-már művészi mintázatán elmerengve, nehéz elképzelni, miként alkothatták azt emberkezek pár óra leforgása alatt, és miért vesződtek vele annyian a nyári kurta éjszakai sötétségben? Ráadásul, néha egyazon éjjelen több is létre jön egymástól függetlenül. Rengeteg a komoly mérések által alátámasztott racionális, és érzelmektől túlfűtött, fantázia szabta határt elérő kétes verzió született az alakzatok létrejöttének indoklására. Az egészben mégis talán az a leghihetetlenebb, hogy eleddig még egyetlen egy gabonakör keletkezését sem látta senki, pedig sok helyütt éveken át tartottak fenn éjszakai őrséget, mégsem akadt szemtanú soha, sehol a történésekre!

A körök közepén a mágneses mérőműszerek és egyéb elektronikus szerkezetek viselkedése meghazudtolja az általunk ismert fizikai törvényeket, mintha valamiféle azonosítatlan energiaörvény uralná a helyet, és az nyomná a földre a szárakat. A magnetofonok összevissza járnak, a körön belül készített fényképeken sajátos torzulás látszik, a telefonokban megszűnik a térerő, stb.

Az újabb gabonakör-elméletekben egyre inkább kibontakozóban van valamiféle ismeretlen típusú, nagy intenzitású, talán mikrohullámú energiamező létezése, mely a feltételezett földenergiával együtt ma még semmilyen, általunk ismert földi törvényszerűséggel nem magyarázható. Gömbvillám vagy valami hasonló jelenség szintén elképzelhető, mint lehetséges ok. Több, igen látványos filmfelvételen is jól kivehetőek a gabonatáblák felett ide-oda cikázó fénylő korongok, melyek helyén aztán meglepő módon másnap kialakulnak az alakzatok.

Vajon véletlen-e, hogy csak sötétben keletkeznek alakzatok, véletlen-e, hogy soha nem törnek el a gabonaszárak, véletlen-e, hogy a körön belül az elektronikus szerkezetek rendre megbolondulnak, véletlen-e, hogy mindmáig nincsenek hiteles szemtanúk az ügyben? Mindezek pusztán kíváncsi kérdések, a rájuk adott bárminemű feleletek csakis találgatások lehetnek, az igazi felfedezés, a nagy szenzáció még várat magára. Egy biztos, gabonakör nem keletkezik magától!

Oak-sziget

  

  

  A másfél kilométeres „kincses sziget” 200 méternyire fekszik a kanadai szárazföldtől, Halifax város közelében.

  A mai napig makacsul tartja magát az az elképzelés, hogy azon a földön fantasztikus kincsnek kell lennie. Azon a lakatlan szigeten folytatták a legdrágább és leghosszabb kincskeresést, amióta világ a világ. 1795 óta különféle emberek ezrei, kalandorok, tudósok vettek részt már a kutatásban, de a kopár sziget nem fedte fel ezidáig titkát, a rejtély csak nőttön nőtt, minél többen folytak, folynak bele.

A 18. század végén, amikor új telepesek érkeztek Európából, még óriástölgyek éltek a sziget dús vegetációjú földjén (Oak=tölgy). Egy kalandvágyó 17 éves ifjú a szigeti sétája közben egy mélyedést fedezett fel; a sok tengeri mítosztól felvértezve azonmód a kalózok elrejtett kincsére gondolt. Hozzá is fogott barátaival az ásáshoz, azonban kincsnek nyoma sem mutatkozott, az eredménytelenség pedig elvette a kedvüket egy időre a kereséstől.

Egyikük mégsem felejtette el végérvényesen ezt a jópofa kalandot. Egy befolyásos és nem utolsó sorban gazdag üzletember társaságában visszatért, hogy folytathassa a kutatást. Egymás után tűntek elő a padlószintek, de egy akadályra nem számítottak: 33 m mélyen a mindent elborító víz lett az úr. Ezért párhuzamosan a régivel, egy új gödröt ástak, de 37 méteren azt is elöntötte a víz, így sikerélmény nélkül távoztak a szigetről.

  De most már nem volt visszaút, beindult a „gépezetet”, az elásott kincs legendája, mint ahogy az már lenni szokott, terjedt a világban, mint a pestis. A kincsláztól fertőzötten többen is próbálkoztak, mi több, komoly kutatótársaság alakult a sziget feltérképezésére. Többek között járt a szigeten Franklin Roosevelt és John Wayne is, de ők sem hoztak szerencsét. A kincsek helyett deszkadarabok, lapos kövek kerültek a felszínre, rajtuk ismeretlen eredetű írással. Az összes kísérlet kudarcba fulladt: a víz mindig feltört alulról, és elárasztotta az egész kiásott barlangrendszert, kénytelenek voltak visszavonulót fújni. Újabb és újabb vállalkozások mentek tönkre, egyik sem hozta meg a várt eredményt, ám a hit nem veszett oda.

   Egyes feltevések szerint a Krisztus vérét felfogó Szent Grált rejti a sziget, amit a Templomos lovagok hoztak a Szentföldről a biztonságot nyújtó barlangba. Életszerűbb az a spanyol gályát említő lehetőség, amikor a hajó éppen a kalóztámadásoktól tartva kötött ki a szigetnél, hogy elrejtsék féltett aranyukat, amíg biztonságosan visszatérhetnek érte. Valami gikszer azonban közbe jöhetett, talán elsüllyedt a hajó, mert a kincs feledésbe merült. Az amerikaiak elsősorban saját történelmükben kutakodnak, szerintük a Függetlenségi Háborúban vesztes brit csapatok visszavonulóban ásták el ott az értékeiket.

   A kincskeresés utolsó fejezete még várat magára, az évszázados rombolás sem segíti a további kutatást, de egy valamiben biztosak lehetünk: amíg a sziget egy talpalatnyi földje még kilátszik a vízből, mindig lesz valaki, aki a mélyére hatoljon, a biztos és könnyű meggazdagodás reményében.

Bermuda-háromszög

A hírhedt Bermuda-háromszög a rejtelem, a veszély szinonimájává nőtte ki magát az elmúlt évtizedek alatt. Földrajzilag a floridai Miami, a Bermuda-szigetek valamint Puerto Rico a képzeletbeli mértani idom csúcsai, ahol százával tűntek már el repülők, hajók, a minden bizonnyal mindörökre odaveszett emberek száma pedig több ezerre tehető.

   

A mítosz alappillérét 1945. december ötödike szolgáltatja, nem sokkal a nagy háború befejezését követően. Az USA egyik floridai katonai bázisától – Fort Lauerdale – öt vadászgép startolt egy rutinfeladat elvégzésére. A legénység öt Avenger torpedóbombázót vezetett, mely nehézkes járművet maguk a pilóták becézték olykor vasmadárnak. Olyanok voltak, mintha égi tankok lennének. Egy idő után megszűnt a kapcsolat a rajjal, mind az öt gépnek és a kilenc embernek nyoma veszett, máig nem találtak a gépekből még csak egy apró roncsot sem. A mentésre bevetettek egy 13 fős kétmotoros hidroplánt, de az is a teljes személyzetével együtt osztozott a keresettek sorsában, és szőrén-szálán felszívódtak. Hozzátartozik még, hogy a helyszínen már korántsem volt olyan idilli a repülési körülmény, mint a kiindulóponton, hiszen alapos vihar tombolt a tengeren.

   Akkoriban több rádióamatőr is fültanúja volt az izgatott beszélgetésnek a katonai bázis és a raj parancsnoka között. A megfelelő hullámhosszra hangolva még hallották valamelyik pilóta kétségbeesett kiáltását: „Már tudom, hol vagyok, magasság 700 m. Ne gyertek utánam, ne közelítsetek meg… ezek úgy festenek, mintha…”

   De ezzel még nem volta vége a történetnek, estefelé az amerikai bázison fogtak egy nagyon halk, titkos jelet , amit csakis az egyik elveszettnek hitt repülőgépről adhattak le, ugyanis más nem ismerhette a hívó kódot. Ám mindez lehetetlenségnek tűnt, akkorra már két órája ki kellett, hogy fogyjon a gépek üzemanyagának!

A legtöbb rejtélyes hajószerencsétlenség a Bahamáktól keletre lévő Sargasso-tengeren történt ezidáig. A tengerre – a nevét a sargassum nevű tengeri algától kapta – a moszatmező mellett a „halálos” szélcsend is jellemző, mely fogságba ejtette egykoron a vitorlásokat, legendás hajótemetővé változtatta algáktól zátonyos részeit, és ahol még manapság is gyakoriak a hajóeltűnések.

A háromszögben sok-sok optikai vagy fizikai jelenségről tesznek említést azok a szemtanúk, akik kisebb jachtokon járják a vizeket, vagy sportrepülőt vezetnek a légtérben. Az iránytűk sokszor búgócsigaként pörögnek arrafelé. Furcsa repülő tárgyakról, misztikus fényekről, füstről, bugyborékoló vízfelszínről számolnak be. Nem egy járműről csupán az emberek tűntek el, így a hátrahagyott hajónaplót átvizsgálva megtudhattuk mi foglalkoztatta a kapitányt és legénységét az utolsó óráikban, ezek azonban egyik esetben sem adtak kellő információt a rejtély megértéséhez.

    A Bermuda-háromszög titokzatos eltűnéseinek többségénél a bajba jutott hajók, repülők semmilyen vészjelzést nem adtak le, mely egyértelműen azt jelenti, hogy fogalmuk sem volt a vészhelyzetükről, az váratlanul és pillanatok alatt csapott le rájuk.

    Világszerte egyre több a kalandvágyó ember, többségüknek viszont álmaiban élhet csupán egy bermudai kirándulás, de ha egyszer bárkinek mégiscsak adódik egy páratlan lehetőség elkeveredni a helyszínre, aligha lehetne őt visszatartani holmi mértani idommal való ijesztgetéssel.