Loading...

2016. június 2., csütörtök

Telemánia

 



   Szombat, késő este: döcög az autóbusz hazafelé. Úgy 15-en vagyunk, viszonylagos csendben a hosszú úton. Mindenki befelé fordul, maga elé bámulva várja a megállók tovasuhanását. Aztán egyenként leszállnak, először két fiatal lány. Még le sem lépnek, kivilágosodik valami a kezükben, szinte orra buknak a busz lépcsőjéről lelépve. Egyikük jobbra, másikuk balra távolodik. Egy kézzel, tökéletes biztonsággal simogatják a telefont, kezdetben behunyom a szemem, csodálom, hogy nem csókoljak meg az oszlopok valamelyikét. És ez így megy tovább, aki leszáll az autóbuszról - legyen az tini leány, ifjú titán, vagy idősebb úr - a következő megállókban, rögvest ujjgyakorlatokat végez telefonján, hiába közelítjük az éjfélt.
   Eszembe villan, vajon a modernizáció lelkevesztett embere mihez kezd a körülötte lévő világgal, ha begubózik a saját maga kreálta civilizációjába? Észreveszi a tavaszra kivetkőzött nőket, a kigyúrt izomzatú férfiakat, az épületek részletdús homlokzatát, egy-egy kivirult fát az út szélén, a színpompás virágokat, a kirakatok fényeit? Miközben ezen morfondírozom, megérkezek a végállomásra. Még a lépcsőt sem hagyom el, felvillan a kijelző a kezemben, mialatt eszeveszett sebességgel, bár kissé ügyetlen mozdulatokkal nyomogatom a billentyűt, ügyesen lavírozom a rám támadó, alattomos fák között... 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése