Philadelphia-kísérlet

   A második világháború alatt fokozatosan rajzolódtak ki az erőviszonyok mind a szárazföldön, mind a tengereken. A szemben álló felek töretlenül bíztak a végső sikerben, a sokáig döntetlen közeli állapotot kívánták a lehető leggyorsabban a maguk javára billenteni. Ehhez pedig szükségesnek látszott minden új fegyver kidolgozása, majd bevetése. Tökéletesítésre persze nemigen volt idő, mindenkit szorított a háborús helyzet. Az amerikai haditengerészet páratlanul tehetséges mérnökei mindent megtettek egy kifogástalan hajóálcázási technológia kifejlesztésének érdekében. A láthatatlanság feladványa már oly régóta izgatta az emberiséget, hogy a hadügy úgy gondolta, a háború kényszerítő ereje éppen elég motivációt fog adni a kivitelezéshez, épp itt az ideje H. G.  Wells ötletét a gyakorlati megvalósítás útjára terelni. Az elmélet lényege, hogy ha egy test – esetünkben egy hadihajó – körül egy megfelelő erősségű és frekvenciájú mágneses mezőt gerjesztenek, akkor a tárgy az ellenséges felderítés radarjainak pásztázó hullámai számára elérhetetlenné válik. Ennek a megvalósítására jött létre a végzetes Project Rainbow, a Szivárvány-terv.

   A terv megvalósításának helyszínéül a haditengerészet a philadelphiai-öblöt, azon belül pedig a hajódokkokat szemelte ki, az alany az erre a célra épített 1500 tonna vízkiszorítású romboló, az Eldridge volt. 1943 tavaszán kezdték a munkát, hogy júliusra már próba kész állapotba kerüljön az alaposan feltuningolt hajó. Az első éles kísérlet külső résztvevői rövid időre egy hatalmas, sárgászöld ködöt láttak, amint beburkolja a hajótestet. A radarok és a vizuális megfigyelők számára az Eldridge a legénységgel együtt 10 percre valóban eltűnt a műszerek csápjai és a nézők szemei elől. A kísérlet végén látszólag minden visszatért az eredeti állapotába, viszont a hajón tartózkodó tengerészek rosszullétre, erős fejfájásra, szédülésre, émelygésre panaszkodtak, ami elsősorban szelíd hányásban öltött testet, néhányan viszont az őrület határára jutottak. 

   A következő próbára ugyanaz év augusztus 12-én került sor, amikor is a generátorok indítását követő hatvanadik másodpercben a sárga ködbe egy kék villanás hasított, és a hajó abszolút eltűnt a megfigyelők és a radarok elől, semmi nem maradt utána. Amikor újra megjelent az öbölben, a vezérkar tagjai már közel négy órája meredtek a végtelen tengerre, nem tudták mi is történt tulajdonképpen. A romboló legénysége azonban nehezen viselte a tesztet, több végtagtöréstől és megannyi kisebb-nagyobb sérüléstől szenvedtek, valaki lángokban állt, néhányan pedig nyomtalanul eltűntek valahol útközben. A legénység két tagja beleolvadt a fedélzet acéljába, két másik pedig beágyazódott a vas választófalba, az ötödik katona keze szintén a falba mélyedt, de ő legalább életben maradt. A speciálisan kiképzett legénység megmaradt része azonnal szétverte a kísérlethez tartozó elektromos berendezéseket, antennákat, alkatrészeket. A Neumann János vezette mérnökcsapat nem adta fel. Először új, mit sem sejtő személyzetet toboroztak, akik kivitték a hajót a partra, aztán folytatták tovább az elektromágneses generátor fejlesztését. Október végén késő este újra próbálkoztak a helyrepofozott hajóval, mely a beindítás után annak rendje és módja szerint el is tűnt az öbölből.

   Ugyanekkor a Philadelphiától 350 km-re, délre fekvő norfolki haditengerészeti bázis radarképernyőjén, és a közeli kereskedelmi hajó, a Furuseth matrózainak szeme előtt néhány percre megjelent a zöld füstbe burkolózott Eldridge, ám ez a döbbenetes látvány kérész életűnek bizonyult, a hajó ugyanolyan rejtélyes módon „visszatért” az eredeti kikötőbe, Philadelphiába, mint ahogyan eltűnt onnan. 

   A Szivárvány-tervnek itt szakadt vége, valószínűleg azóta sem próbálkoztak a természetfeletti erőkkel ily módon szembeszállni. A kísérleti hajó a háborút követően a görög flottához került, azóta nem hallani felőle, elképzelhető, hogy csupa megszokásból ott is láthatatlanná vált.