A BKV és a hőség

    A budapestiek szeretett tömegközlekedési vállalata a kánikulában is hallat magáról. Amellett, hogy megszabja az értelmileg némileg visszamaradt ellenőreinek öltözködését, viselkedését, ezalatt valahogy sofőrjeivel nem igazán bír. Íme a legújabb gyöngyszem a kiskirályokként viselkedők egyikéről. Persze, akinek nem inge, az... vegye le, mert beleizzad!
   A minap az alábbi épületes levelezéssel lettem gazdagabb, egy utas és egy járművezető közötti affért követően:                        

 "Sajnálattal értesítem önöket, hogy a fent leírt időpontban a 67-es járat szeretett sofőrje (minden szó nélkül) percekig állt a fent nevezett megállóban, mialatt több másik számú járat előzte meg. Miután mindannyian tisztában vagyunk vele (vagy talán mégsem?)  hogy HŐSÉGRIADÓ volt aznap az országban, szerencsétlen autóbusz-vezetőjüknek volt képe percekig állni a végállomás előtt több megállóval a tűző nap kellős közepén! Kérdésemre, vajh miért teszi ezt, a vállát vonogatva mutogatta a kézi készülékét!!! Sajnos eme képmutatás és kultúrbarbárság engem nem igazán hatott meg, annál inkább elárasztott a hőguta, és persze szegény, ámde a melegtől csendesebb utastársaimat is. Gondolom, önök vállalják a felelősséget, ha valaki - gyerek, idős egyaránt - a tűzforró, 55 fokos álló járműveiken rosszul lesz, ad abszurdum meghal. Esetleg valamelyik hozzátartozójuk, amit persze távolról sem kívánok. Úgy fest, ott a klimatizált helyiségükben senki sem képes felfogni, hogy hőségriadó esetén teljesen más szabályok vonatkoznak bizonyos helyzetekben. Írottak és íratlanok egyaránt. 

   Panasszal élve szeretném, ha gusztustalan viselkedésű, és majdhogynem életveszélybe sodró sofőrjük nem járna többet erre, illetve egy kedves elnézést kérő, kézírással írt levéllel illetné meg becses személyemet, akitől - többek között - alapvetően a fizetését kapja."

   Íme a BKK válasza:

   "Az autóbuszok GPS alapú helymeghatározó rendszer adatai segítségével közlekednek, a rendszer a járművezetőnek azonnal jelez, ha korábban van az előírt menetrendhez képest. Ekkor a vonatkozó szabályok szerint a buszvezetőnek úgynevezett időkiegyenlítő tevékenységet kell végeznie egy biztonságos és megfelelő helyen, mint például a leírt 513. utcai megállóhely.

   Az érintett járatot vezető alkalmazottat a munkáltató nyilatkoztatta. A dolgozó szerint a leírt időben egy kicsit korábban érkezett a leírt megállóhelyre, ezért várakozott a menetrend betartása érdekében. A várakozás közben Ön odalépett a fülkéhez, és a melegre hivatkozva kérte a járművezetőt a továbbhaladásra. A járművezető tájékoztatásul színvonalas kommunikációval közölte, hogy a menetrend betartása miatt áll, és amint elérkezik az idő, azonnal indulnak tovább, közben a FUTÁR fedélzeti egységre mutatott. Ön annyit közölt, hogy ez nem érdekli, azonnal menjen a busz tovább. Mivel a járat azonnal nem indult el, Ön elhagyta a járművet.   

   A BKV Zrt. a műholdas helymeghatározó rendszer adatai segítségével ellenőrizte az érintett járat mozgását, az 513. utca megállóhelyre az előírt 10:45 óra helyett 10:43-kor érkezett és 10:44:53-kor indult el onnan, a helyszínen 113 másodpercig várakozott.

   Szolgáltatónk az Ön által leírtakat semmi esetre sem kívánja megkérdőjelezni, de a járművezető által adott nyilatkozatot sem vitathatják addig, amíg annak ellenkezőjére megfelelő bizonyítékkal nem rendelkeznek. Jelen esetben nincs a BKV Zrt. birtokában olyan adat, ami a dolgozó szabálytalan munkavégzését, továbbá nem megfelelő viselkedését jogszerűen bizonyítaná, ezért felelősségre vonására nincs lehetőség. Amennyiben válaszunkkal nem ért egyet, és azt jelzi felénk, panaszát 5 napon belül a Nemzeti Közlekedési Hatósághoz továbbítjuk - kivéve, ha válaszlevelében egyértelműen ennek mellőzését kéri - az ügy elbírálása céljából."

  

   No komment... persze azért, az ügynek folytatása is lesz hamarosan, hisz nem kérte a mellőzést, csupán az ostobaság mellőzését. 

Ingatlanbiznisz Budapesten

Philadelphia-kísérlet

   A második világháború alatt fokozatosan rajzolódtak ki az erőviszonyok mind a szárazföldön, mind a tengereken. A szemben álló felek töretlenül bíztak a végső sikerben, a sokáig döntetlen közeli állapotot kívánták a lehető leggyorsabban a maguk javára billenteni. Ehhez pedig szükségesnek látszott minden új fegyver kidolgozása, majd bevetése. Tökéletesítésre persze nemigen volt idő, mindenkit szorított a háborús helyzet. Az amerikai haditengerészet páratlanul tehetséges mérnökei mindent megtettek egy kifogástalan hajóálcázási technológia kifejlesztésének érdekében. A láthatatlanság feladványa már oly régóta izgatta az emberiséget, hogy a hadügy úgy gondolta, a háború kényszerítő ereje éppen elég motivációt fog adni a kivitelezéshez, épp itt az ideje H. G.  Wells ötletét a gyakorlati megvalósítás útjára terelni. Az elmélet lényege, hogy ha egy test – esetünkben egy hadihajó – körül egy megfelelő erősségű és frekvenciájú mágneses mezőt gerjesztenek, akkor a tárgy az ellenséges felderítés radarjainak pásztázó hullámai számára elérhetetlenné válik. Ennek a megvalósítására jött létre a végzetes Project Rainbow, a Szivárvány-terv.

   A terv megvalósításának helyszínéül a haditengerészet a philadelphiai-öblöt, azon belül pedig a hajódokkokat szemelte ki, az alany az erre a célra épített 1500 tonna vízkiszorítású romboló, az Eldridge volt. 1943 tavaszán kezdték a munkát, hogy júliusra már próba kész állapotba kerüljön az alaposan feltuningolt hajó. Az első éles kísérlet külső résztvevői rövid időre egy hatalmas, sárgászöld ködöt láttak, amint beburkolja a hajótestet. A radarok és a vizuális megfigyelők számára az Eldridge a legénységgel együtt 10 percre valóban eltűnt a műszerek csápjai és a nézők szemei elől. A kísérlet végén látszólag minden visszatért az eredeti állapotába, viszont a hajón tartózkodó tengerészek rosszullétre, erős fejfájásra, szédülésre, émelygésre panaszkodtak, ami elsősorban szelíd hányásban öltött testet, néhányan viszont az őrület határára jutottak. 

   A következő próbára ugyanaz év augusztus 12-én került sor, amikor is a generátorok indítását követő hatvanadik másodpercben a sárga ködbe egy kék villanás hasított, és a hajó abszolút eltűnt a megfigyelők és a radarok elől, semmi nem maradt utána. Amikor újra megjelent az öbölben, a vezérkar tagjai már közel négy órája meredtek a végtelen tengerre, nem tudták mi is történt tulajdonképpen. A romboló legénysége azonban nehezen viselte a tesztet, több végtagtöréstől és megannyi kisebb-nagyobb sérüléstől szenvedtek, valaki lángokban állt, néhányan pedig nyomtalanul eltűntek valahol útközben. A legénység két tagja beleolvadt a fedélzet acéljába, két másik pedig beágyazódott a vas választófalba, az ötödik katona keze szintén a falba mélyedt, de ő legalább életben maradt. A speciálisan kiképzett legénység megmaradt része azonnal szétverte a kísérlethez tartozó elektromos berendezéseket, antennákat, alkatrészeket. A Neumann János vezette mérnökcsapat nem adta fel. Először új, mit sem sejtő személyzetet toboroztak, akik kivitték a hajót a partra, aztán folytatták tovább az elektromágneses generátor fejlesztését. Október végén késő este újra próbálkoztak a helyrepofozott hajóval, mely a beindítás után annak rendje és módja szerint el is tűnt az öbölből.

   Ugyanekkor a Philadelphiától 350 km-re, délre fekvő norfolki haditengerészeti bázis radarképernyőjén, és a közeli kereskedelmi hajó, a Furuseth matrózainak szeme előtt néhány percre megjelent a zöld füstbe burkolózott Eldridge, ám ez a döbbenetes látvány kérész életűnek bizonyult, a hajó ugyanolyan rejtélyes módon „visszatért” az eredeti kikötőbe, Philadelphiába, mint ahogyan eltűnt onnan. 

   A Szivárvány-tervnek itt szakadt vége, valószínűleg azóta sem próbálkoztak a természetfeletti erőkkel ily módon szembeszállni. A kísérleti hajó a háborút követően a görög flottához került, azóta nem hallani felőle, elképzelhető, hogy csupa megszokásból ott is láthatatlanná vált.

Varázsvessző

  

   

   A radiesztézia fő eleme az érzékelés. Célja kútfúrásra alkalmas hely kijelölése, káros vízerek felfedezése és sugárzásmentesítése, akár a lakásunkban is, föld alatti ásvány lelőhelyek feltárása, ipari felmérések, stb. Ezeket roppant egyszerű kézi eszközök segítségével végezhetjük, amennyiben rendelkezünk némi radiesztétikus érzékenységgel. A legegyszerűbben használható eszköz a rezonátor, azaz a „varázsvessző”. Ez egy darab vékony fémvezeték egyharmad részénél 90 fokkal meghajlítva. Lehet acélból, rézből, a leginkább hozzáférhető egy lecsupaszított hegesztőpálca. Az anyag és hossz sem túl kényes. Alkalmazhatunk két pálcát egyszerre, egyet a bal, míg a másikat a jobb kezünkben tartva. A rövidebbik részét tartjuk a kezünkben, lazán és mozdulatlanul, hogy majd akadálytalanul mozoghasson a talajjal párhuzamosan. A varázsvessző lassú előre haladásunkkor minden föld alatti „rendellenességet” és objektumot (vízerek, közművezetékek, érclelőhelyek, fémtárgyak) oly módon jelez a részünkre, hogy valamely irányba elfordul kezünkben. Amikor az ingerövezetet megközelítjük, pálcáink lassan elfordulnak, majd amint a lábunkkal pontosan a tárgy vagy sugárzó anyag fölé érünk, azok keresztezik egymást. Ha megjelöljük ezt a helyet a felszínen, majd sűrűn ismételjük ezt egyre távolabb onnan, a kijelölt pontokat összekötve, megkapjuk a föld alatti tárgy képét a talajon. 

  A rezonátoron kívül a radiesztéta jelzőeszköze még a vessző, valamint az inga is. A kétkezes vessző a legősibb szerszáma az emberiségnek, már kőkorszaki falfestményeken is felfedezhető használat közben. A vessző, mint indikátor általában egy ipszilon alakú tárgy, melynek két szárát kezeinkbe fogjuk, és a vizsgált területen vízszintes helyzetben tartjuk, az mindaddig így is marad, amíg egy sugárzónába nem kerülünk, ahol a vesszőnk kilengve jelez. Ez a reakció addig tart, míg ki nem lépünk a sugárzónából. A vessző származhat fiatal fák hajtásairól, de fémdrótból vagy műanyagból is készülhet. Hossza 30-40 cm lehet. Az aranykeresés legolcsóbb eszköze.

   Az inga kb. 20 cm hosszú, vékony cérnaszálon, esetleg könnyű láncon lógó 10-40 gramm súlyú bármilyen tárgy lehet, akár üveggolyó, akár fa, akár függőón. Ellazult állapotban az ingát kicsit kilendítjük egy irányba, majd felteszünk egy eldöntendő kérdést magunknak, melyre az inga hamar „válaszolni” fog lassú, körkörös mozgást végezve. Ha jobbra forog az inga, úgy a válasz igen, ha balra, úgy a válasz nemleges. Ezeket mindenkinek saját magának kell kitapasztalnia.

 Mindezek – amennyiben gondolatainkat kissé szabadjára eresztjük – arra engednek következtetni, hogy bolygónkon az eddig kevéssé ismert elektromágneses, esetleg valami egyéb ismeretlen energia akár gyökeresen megváltoztathatja életünket. A radiesztézia ebben a tengerben csupán egy cseppnyi, de mint tudjuk minden cseppért kár.

Különjárat

Hamarosan itt a Karácsony, a kifosztott áruházak utáni nagy zabálások, az irtóztatóan unalmas rokonlátogatások, az elmaradhatatlan többnapos avas bájgli, a fenyőfaállítás szóváltásainak felemelő időszaka. Na, és persze a Szeretet ünnepe, miközben a díszesen csomagolt doboz belül sokszor szégyenszemre teljesen üres.

   Képtelen időzítésnek tűnik, de éppen a minap hallom: a hajléktalanokat végérvényesen(?) kiűzik – na, nem a paradicsomból, bár nekik éppenséggel az – „ideiglenes” hajlékaikból, az aluljárókból. Mehetnek isten hírével a huzatos híd alá.  

   Néhány évvel ezelőtt – önhibámon kívül – Londonban értek a meghitt napok, melyek első estéjén, a kissé cudar időben együtt róttuk az utcákat az évek óta odakint dolgozó régi ismerőssel, akinek ennyi idő alatt volt ideje feltérképezni a terepet, és beleszokni az „elnyelős” nyelvbe. A várost teleaggatták óriási reklámcsillagokkal, a világító fényfüzérek végeláthatatlan kígyót alkottak a fényes díszbe öltözött házakon, a levegőben sült pulyka és édes sütemény illata keveredett. A gyér forgalomból egyszer csak, mintha az égből pottyant volna le, egy különös, öreg jármű vonta magára a figyelmet, bár úgy vettem észre, rajtam kívül mást kevésbé foglalkoztatott a csillogó-villogó, piros, emeletes busz. Alig cammogott, mintha kérkedett volna fényes külsejével. Párás ablakai mögött – akár egy Fellini film szereplői – sajátos figurák ücsörögtek. Kíváncsian figyelték a fényárban úszó, számukra elérhetetlen kirakatokat, a tér közepét elfoglaló, felcicomázott ezüstfenyőt, ajkukról irigy ámulat csüngött. Hanyag, piszkos öltözékek, borotválatlan férfiarcok, üres tekintetű, ragacsos hajú nők tapadtak az üveghez, elhervadt életek kísérteties mementói. Megrökönyödésemet látva, házigazdám rövid előadást rögtönzött nekem, mely egy pesti polgár számára valóságos tündérmesével ért fel:

   – Tudod, ez az egyik „hajléktalan-járat”.

   – Nofene!

   – Jól kifundálták ezt errefelé. Ilyenkor az ünnepen összeszedik, akit csak lehet, és elviszik őket vacsorára egy meleg helyre. Nehogy már éppen Jézus születése napján haljanak éhen, és fázzanak meg. Valami műsor is szokott lenni. A város összedobja a pénzt, sőt, még valami ajándékot is adnak.

   – Ah, de jól informált vagy.

   – Néha irigykedem rájuk, nekik egyáltalán nem vált, mert nem válhatott a karácsony központi üzenetévé az ajándékozás.

   Csak csóváltam a fejem hitetlenkedve. Bele se mertem gondolni, otthon mire mennénk egy ilyen járattal: lenne belőle mozgó hirdetőtábla, nyáron balatoni halsütő, vagy félő, ha éppen nem figyelne oda valaki, azonmód eladható darabokba hullna. Látva ezt a teljesen más világot, furcsa rémképek gyötörtek, mert mi lenne, ha mégis átvennénk ezt az ötletet?  Ki is döntené el, ki szállhat fel rá, talán az erősebb elve dominálna? És, vajon hány „illetéktelen” ember foglalná el mások helyét a jó kis ingyen evés lehetőségétől megrészegülve. Arról nem is beszélve, hogy az „okosabb” rászorultak azon vacillálnának, hátha átverés az egész, és csak a polgármester legújabb kitelepítési akciójáról van szó valami istenháta mögötti helyre? Persze minden dilemma ellenére, azért csak összeverbuválódna a társaság, és nagy nehezen elindulna a busz, ám ekkor a hátsó ülésről felpattanna három, hajléktalannak álcázott jegyellenőr. „Nincs nagy differencia köztük” jutott eszembe régi tanítóm megállapítása, amikor annak idején, egy borozgatós estén a „meleg” és a „melegek” szavak közti árnyalatnyi különbséget ecsetelte, külön kiemelve a „k” betűt. Nos, ezek a kedves karszalagos személyek kellően hatástalan fenyegetésekkel együtt jól megbüntetnék az érvényes jegy és bérletnélküli galád bliccelőket, és – méla mosolyt fakasztva a gyűrött arcokra – zsíros csekket helyeznének kilátásba, mely rövidesen a „lakásukra” érkezik.       

   Biztosan léteznek még országszerte jelmezkölcsönzők. Azt hiszem, jó volna átalakítani legalább egyet közülük jellemkölcsönzővé, ahol toprongyos ruháink helyett mindenki kedvére cserélgethetné megunt, vagy éppen kibírhatatlan tulajdonságait, hogy legalább karácsonykor legyünk szerethetőek. Optimistán a reménytelenségbe?

   Révedezésemet egy, az arcomra hullt kövér esőcsepp szakította félbe. A londoni különjárat lassan apró ködrongyok közé veszett, mögötte a ház világos falán, akár egy isteni megvilágosodás, előtűnt egy kacifántos falfirka:

„Az eunuchoknak és a hajléktalanoknak már semmi veszítenivalójuk sincs – vigyázz hát velük!”

   Felette a harmadik emeleten ”Meleg szoba kiadó”, az ablakban egyetlen szál fellobbanó gyertya jelezte az ünnepet.  

Idővihar

   A világ számtalan pontján napjainkban is felbukkannak olyan emberek, akik – elmondásukban – egy rendkívül furcsa természeti élményt éltek át. Ez lenne az „idővihar”, amiről többen is állították, hogy borús napokon hazafelé gyalogolva – legújabban már autózás közben is – különös fényjelenséggel találkoztak, majd bizsergésérzet és bénultság fogta el őket. Mintha lebegtek volna, elvesztették minden idő- és térérzéküket. Pár perccel azután egy idegen helyen magukhoz tértek ugyan, ám ez a hely messze nem ugyanaz volt, mint ahol a fényeket látták, akár több száz kilométerrel távolabb eszméltek újra, alkalomadtán még az is bekövetkezett, hogy ezen idő alatt 1-2 hét is eltelt a földi valóságban. A hihetetlennek tűnő események hatására ezrével kivizsgált beszámolókból lassan kristályosodott ki a diagnózis. Az évtizedes kutatások során a parapszichológia került leginkább előtérbe. A jelenség átélői minden esetben valamiféle őket körülvevő gomolygó ködről adtak számot, majd a környezet elcsöndesedett, tompa bizsergést, merevséget éreztek testükben. Ezután ez a néhány perces „lebegő” állapot megszűnt, és amint befejeződött, egy idegen, távoli helyen és időben „ébredtek”, miközben hetek teltek el. Lehet, hogy csupán érzékcsalódás lenne mindez? Bár, ha belegondolunk, túl sokszor adódott már ilyen különös helyzet.

   A tudósok egy ilyen eset kapcsán elsőként azt igyekeznek kideríteni, hogy hitelt érdemlőek-e a tanúktól kapott információk, bár semmi esetre sem verik nagydobra ezeket a döbbenetes történéseket, mely a természetfölötti szféra és a tudomány mezsgyéjén mozog, sokszor csak a bulvárlapok szemezgetnek belőlük. A kutatás egyre inkább a pszichológia felé irányul. Számtalan riportban rögzítették, hogy a látvány egy vad vihar, egy erőteljes tornádó után fordult elő, amit fényes, forgó gömbvillámok kísértek. Felmerül a lehetőség, hogy összefüggés van a fényjelenség és az idővihar között.

   Egyes reformcsoportok a Bermuda-háromszög rejtélyét is evvel magyarázzák, bizonyíték persze nincsen rá. Fizikusok teóriája az elektromágneses anomália, amely képes elgörbíteni a téridőt, így történhet meg a néhány hetes elcsúszás az időben, dacolva az általunk ismert fizikai törvényekkel. Az alanyok, mintha átlépték volna a fénysebesség korlátait, miáltal valódi időutazókká váltak.

   Az egész jelenséggel szemben ma még hatalmas a kétkedés, de hát sokszor bebizonyosodott már a tudományos életben, a hihetetlen is lehet életképes bizonyos idő elteltével, a jövő majd eldönti, csak győzzük kivárni.

Klón

   A klónozás a tökéletes másolat szinonimája, ahol az élőlények mását lehet előállítani oly módon, hogy egy kifejlett példány egyetlen sejtjét megfelelő környezetbe ültetjük, mintegy „kikeltjük”. Hasonlóan, mint mikor egy-egy növény (muskátli) metszésével és elduggatásával egy ugyanolyan egyedet hozunk létre.

  A sci-fi filmek erőszakos klónháborúi után már aligha lephetett meg bárkit is, amikor Skóciában, 1997-ben megszületett a világ első klónozott élőlénye, egy birka személyében, aki hat évet élt. A közvélemény azonnal két táborra oszlott, az egyik forradalmi áttörést látott a felfedezésben, míg a másik az emberiségre veszedelmesnek ítélte. Az első állat, Dolly egy felnőtt sejtből származtatott, a DNS-t az anyajuh tőgyéből vették. Korai pusztulása azonban mindenképp rengeteg kérdőjelet hagyott hátra. Az ilyen nem éppen biztonságos eljárás felvetette az etika jelentőségét, hamar be is tiltották alkalmazását, de persze a kutatások továbbra is gőzerővel folytak, folynak, elsősorban az élet védelmét szorgalmazva. Ma már sok tudós állítja, hogy legyőzték a biológiai és egyéb nehézségeket, és létrehozták az igazán életképes klón megalkotásának technológiáját, a szkeptikusokat azonban még egyáltalán nem győzték meg, úgy tűnik egyelőre még nem szeretnénk szembe találkozni önmagunkkal az utcán.

   Mindenesetre egy houstoni kórházban nem vártak a csodára, inkább cselekedtek, és elsőként a világon megvalósítottak egy sejtállatkertet, ahol −190 °C-on tárolják a föld veszélyeztetett állatainak bőréből vett sejtmintákat. Az ezeréves eltarthatóság avval kecsegteti a kutatókat, és persze a Föld lakóit, hogy a klónozás magas szintje előbb-utóbb lehetővé teszi majd az állatok újraélesztését, és mindehhez a lefagyasztott sejtek elegendőeknek bizonyulnak majd.

   Az első hivatalos ember klónozás 2002-ben történt. Le kell szögezni, hogy jelenleg is folynak titokban kísérletek klónozással kapcsolatban, a világ eldugott részeiben, ahol szekták, elutasított, meg nem értett orvosok, titkos társaságok űzik ellenőrizhetetlen tevékenységeiket.

 

Erich von Däniken a klónozásról: „Spekulatív, de a mai sejtbiológiai és mikrosebészeti ismeretek által inspirált gondolatom az, hogy a földönkívüliek kitűnően kifejlesztett klónozási eljárással állították elő a homo sapienst. Mivel kiváló technikai ismereteik lehetővé tették a csillagközi űrutazást, igen valószínű, hogy a genetikai manipulációnak is mesterei voltak. Beültették fajuk DNS-ét, és hibátlanul átvitték öröklött anyagát. Ez az ősi tudás működik bennünk, ezt hordozzuk, csak újra meg kell találnunk.”