Loading...

2015. augusztus 6., csütörtök

Dopping






   Amióta napvilágot látott a megdöbbentő, ám annál hihetőbb drámai hír, miszerint a sportolók közül manapság boldog-boldogtalan doppingol, azaz, barátja, barátnője helyett tiltott szerekhez nyúl, melyet leginkább az oroszok tesznek - mert ők már csak ilyenek -, egyre csak azon képzet fészkel agyamba, hogy nem csupán az élsportolók használnak teljesítményfokozót. 
   Férfiak körében elsőként minden bizonnyal ama bizonyos kék pirula juthat az eszünkbe, mely beszedése egyenesen arányos a házasság korával. Még szerencse, hogy egy átlagember vizeletét, vérét nem vizsgálják naponta, így nem vagyunk doppingolással vádolhatóak. Pedig lehetne miért rettegni: mert minek nevezzük, ha nem külső, megengedhetetlen segítségnek, amikor pl. a nő 40 évesen bemegy egy kozmetikai szalonba, hogy 20 évesen jöhessen ki, megtévesztve evvel a hithű polgárokat, illetve férjét, aki nem tudja felfogni, mitől is apad a családi költségvetés ennyire tragikus gyorsasággal? Szintén doppinggyanús eset az orvosi hálapénz, a közhivatalnok gyors és kedvező ügyintézéséhez elengedhetetlen borítékkal való "rábeszélése", a gyerek tanárának meggyőzése egy-egy jobb jegy érdekében, a közlekedési rendőr jobb belátását elősegítendő kenegetés, vagy a társkereső oldalra feltett fénykép, mely saját ábrázatunk helyett huszonéves gyermekünkét tükrözi.   
   De hogyan hívjuk a munka utáni (munka előtti!) alkoholimádatot, amelyet megosztunk felebarátainkkal, amíg a fizetés tart, a tanító székének beragasztózását, a barátnői pletykázást, a munkahelyi fúrásokat, a haver lejáratását a nője előtt, a szerető választást?
   Persze ezen elítélendő, ámde szükségszerű cselekedeteinkre magyarázat akad szép számmal, hiszen elsősorban nem mi vagyunk a hibásak, a környezetünk  áldozatai vagyunk, elemészt a civilizáció, stb. 
   A tettenérés nehéz, a lebukás veszélye csekély. Csakúgy mint a sportolók esetében, mégsem pisilhetünk (be) minden pillanatban, bizonyítandó akár árulásunkat, akár ártatlanságunkat. Aztán egyszer csak ráébredünk, hogy külső segítség nélkül soha sem lennénk képesek nagy dolgokat véghez vinni, világraszóló sikereket elérni, ráadásul a végeredmény is felettébb kétes, ezért minden lelkiismeret furdalás nélkül meghamisítjuk a valóságot, másnak állítjuk be magunkat, mint amilyenek vagyunk, azaz magunkhoz nyúlunk, akarom mondani színes és megbízható dilibogyóinkhoz, hogy feltöltődve fogadhassuk az élet könyörtelen kihívásait, amibe aztán bele-beletörik életlen bicskánk, mint a minap az ostoba, ám módfelett jóképű kajakozónknak a droglapátja.
   Számomra mégis a legjobb ajzószer maga a hosszan tartó, édes csók, persze nem mindegy kivel, mikor és hol, hiszen olyankor ködbe vész előttünk a világ, pláne ha a szupermarketek folyamatos áremelkedéseit konstatáljuk.
   Kissé későn ugyan, de egyszer rá kell döbbennünk, egykoron mindannyian az egész világot akartuk, ám hamar szembesülünk vele, hogy cserébe elvesztettük a lelkünket, és mára már semmik és senkik lettünk... na jó most megyek, és beszedek néhány pirulát, mert vár a hitvesi ágy.















Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése