Szappanbuborék (novella)

Szokásos, egyhangú délután volt. Kikászálódtam a szobából, ki a szabadba. Bentről halk muzsika szólt, elbódította a kert szemérmes lakóit.

Hirtelen beleremegett a ház, piciny elemeire robbant szét a táj, zörögtek a repedt zsalugáterek.

– Már megint ez az átkozott monstrum – hunyorogtam a magasba.

A tornácról láttam, amint a bágyasztó illatfelhőben a lángoló tavaszi virágok e sajátos, mesterséges zajszimfóniára különös, hajlongó táncot lejtenek.

A magnóm kopottas távszabályozója bemondta az unalmast, hiába nyomogattam a gombjait, semmi decibel, a robaj minden harmóniát elnyomott.

A repülőgép óriásárnyékot hasított ki a napfényből, elhűlve figyeltem robusztus ezüst hasát, villogó piros szemét, két sötét bocskorát. Irtózatos ereje megriasztotta a fákon tikkadtan csüngő, éretlen gyümölcsöket, szinte leborotválta az eddig szelíden bóbiskoló akácok koronáját. Keresztülrepült a vakító égbolton, fémtestén megcsillant a délutáni nap aranysugara. Egy csipkés szélű, kövér felleg csücsült egy pillanatra rideg szárnyának ölébe.

Bosszúsan néztem utána, és… elképedve láttam egy tündért. Ott lebegett az ártatlanság kék fényében egy óriási szivárványos szappanbuborékban, mintha a fák csúcsait lovagolná. Meg sem lepődtem: na persze, hogy a vörös hajú Kriszta az, az a szeleburdi különc lány a szomszéd házból, az a sugárszemű, csakis ő tehetett ilyesmit. Kecsesen csapdosott kezeivel, fura melódiát dúdolt, kiforratlan hangja megrezegtette az átlátszó hártyát.  

Összerezzentem, mint akit rajtakaptak egy gyerekkori csínytevésen. Lopva körülnéztem, de szerencsére pusztán én csüngtem tekintetemmel fenn az égen; lestem a lány fonott haját, vibráló, két apró gödröcskében rejtőzködő arcát. Talán csak kívántam látványát, számomra mégis a Menny legbájosabb angyala szállt egy könnyed dallammal ajkán.

Jobb kezem görcsösen markolászta a távirányítót, újra és újra integettem, hagytam, hadd csalogasson az égi tünemény. Rémlett, rám kacsintott, vagy csupán a fűszeres fény gyöngyözött szemeiben? De mégis, mintha… igen… szédülök… már fenn vagyok… fenn a magasban…

Lassan hagytam tova a biztonságot adó földet. Égette a talpamat a forró bádogtető, a szélkakas furcsán biccentett felém, taraja majdnem áthatolt leheletnyi védőburkomon.

Alig vetem észre, de társra leltem. A sugárszemű Kriszta közeledett, akár egy romantikus délibáb. A két gömb finoman egymáshoz simult. Kinyújtottam kezemet, meg akartam érinteni hamvas bőrét, de a remegő, rózsaillatú buborékhéj megbénított. Mosolyogva repültünk egymás mellett, hogy mielőbb utolérjük, aztán meg is előzzük azt a tüzesen izzó korongot előttünk, mielőtt tovább gurulna a dombok mögé. Sodort minket a könyörtelen idő valahová a titokzatos ismeretlenbe. A susogó szélben, mintha szárnyunk nőtt volna.

Lent a hektikus város megfáradt szíve dobogott, a keskeny, girbegurba utcák hálózata egyetlen szilárd folyammá dagadt. A hatalmas bazilikát, mint kotlóst a csibéi vették körbe a kifakult épületek erdeje, rajtuk csupán néhány galamb és egy kéményseprő totyogott tétován. Enyhe árnyék csurgott le az ereszek mentén az aszfaltra.

A szappanhab-gömböcskéink hirtelen szembetalálták magukat a nyurga kémények ontotta fekete porral. Megküzdöttek egymással, a füst szinte felfalt minket. Foglyul ejtett, de egy életmentő, friss szellő mégis kiszabadított az áthatolhatatlannak tetsző csúf felhőből.

– Nézd, egy óriási, tarka papírsárkány! – mutatott lefelé a lány.

– Mit ér az ott a földön? Semmit, neki szállnia kell, méghozzá könnyed, légies szárnyalással – suttogtam vissza.  

– De ahhoz szél is kell, erős forgatag, hogy megszépítse a hétköznapi álmosságot, és színekkel töltse meg a levegőt, melyet aztán szétfröcskölhet az égbolton.

A simogató áramlatban egyre feljebb vitorláztunk, fénylő porszemek voltunk a nagy mindenségben. A messzeség kopár hegyoldalán barna szerpentin kanyargott, akár egy cérnaszál, ormán a hatalmas sziklák összezsugorodtak, ha ráfújtunk volna a darabkákra, akár a könnycseppek, smaragd gyöngyzuhatagként hulltak volna alá. Alant keskeny ezüstcsíkot húzott a surranó patak. Álomszerűnek tűnt az élmény.

Csodáltuk fentről a mezőt, a virágos színcsodát, a dombon pöffeszkedő várat, a parkban a boldog piknikezőket, a bátor toronydaru-kezelőt, a villák kertjeiben szundikáló napfürdőzőket, az árnyékban megbúvó, ásító macskát. Odébb a termékeny földeken a parasztok verítékcseppjeiből sarjadt már a búza, a sárga napfény aranyporral hintette be a repcét. Bőrünkön éreztük a távoli hegyek hósipkás csúcsainak hűvös leheletét, meg a vasárnapi gőzölgő húsleves szédítő erejét. Füleltük a bővizű patak kövei közt lubickoló halak csobbanásait, a rohangászó kamaszok sivítását, a csecsemők édes sírását, a vonatkerekek fémes kattogását. Gyönyörködtünk a kávéházak teraszain italukat szürcsölgetőket védelmező napernyők, ponyvák bámulatos mintáiban, mint egy szégyenlős aktra borultak a belvárosi utcákra. Sudár tuják között harangszófoszlány jelezte a dombtetőn tunyán gubbasztó kis kápolnát. Beleshettünk a puha zöld kertekbe, a virágos udvarokba, az üres játszóterekre, az elárvult sportpályákra, mint megannyi pergő kép suhant tova a város.  

Csordultig telt a lelkünk. Bennem őrült láng ragyogott…

De láttuk, már hogyne láttuk volna azt a néhány sötét utcát, a düledező házakat, a betört ablaküvegein túl, abban a másik, zárt világban a talajtalan, érték vesztett emberek miképp veszekednek, esznek, isznak, játszanak egymással és mások idegeivel naphosszat.

Fanyarul nevettünk az új pláza előtti őrült tolongáson; bámultuk a graffiti rajzolók ijedt, kapkodós munkáját; hallottuk a kocsmából hazafelé támolygó részegek káromkodását és az autósok dühödt tülkölését, a vijjogó mentőautót, és a temetők végtelen zokogását. Éreztük a mélyben erjedő, és mindent elborító szemét gyötrelmes szagát. Néztük a magára hagyott haldoklót az aggok házában, olybá tűnt szegény, akár az a görcsben vonagló katona, aki a csatatéren szenved golyóval a testében. Zsongott a fülem a közeli szomorú, elhagyott falu segélykiáltásától…

– Meneküljetek! – kiáltottam ijedten a földre. Lent a kiáradt folyó tengerként hömpölygött a gyanútlan kisváros felé. A hosszú, nyílegyenes mellékutca két oldalán egyforma, düledező parasztházak sorakoztak, hiányos léckerítés kötötte őket össze, a tágas lyukakat néhány éhesen vonyító kóbor kutya használta csupán.

Esteledett.

– Jól érzed magad? – hasított belém a tündöklő tekintetű Kriszta búgó hangja. – Nézz a földre! Milyennek véled? Nézd a szikrázó tavat! Hogy tetszik?

Barátságos tekintetével önmagáról ismét a földre vezette vágyakozó szemeimet.

– Hova tartasz? – még alig fogalmazódott meg bennem a kérdés, de ő máris belém látott.

Kacagástól kigömbölyödött, parázsló arccal válaszolt:

– Ahova csak akarod.

– Sehol nem találom a helyem, talán… itt fenn… ennyi nekem is jár.

– Hát maradj velem! Ennyi meg nekem jár! – felelte most már sokkal komolyabban.

– Mi… miért?

– Kell, hogy szabadon szárnyalj, és szólj valakihez – csacsogta az éles fénytől hunyorogva.

A zsebében turkált. Előhalászta színes zsinórját, és kibogozta a rajta lévő csomókat. Értetlen, bamba arckifejezésemen jókat kuncogott.

– Ez egy magány elleni varázslat – magyarázta –, most már nincsen rá szükségem. Mostantól ketten fogjuk álmodni ugyanazt, mert tudd meg, egymagunk csak a születésnél és az eltávozásnál vagyunk!

– Ránk szabadult az idő, élvezzük hát ki a szabadság magányát.

A lány felvonta lágyan ívelt szemöldökét:

– Sose mond ki, hogy szabad vagy, mert abban a pillanatban már nem is vagy az!

Ezalatt egyre több és több szappanbuborék jelent meg az égen. Megfontoltan kerülgették az alacsonyan úszó felhőpamacsokat, egy azonosítatlan energia mozgatta a különböző színű és illatú áttetsző gombócokat. Fantasztikus látványt nyújtott az ezernyi változatos gömb, bennük különös lények: sárga, barna, fekete és fehér emberek tátották a szájukat.  

– Hát, te hova mész? – kíváncsiskodtam felocsúdva a legközelebbi fiúcskától, de ő gyámoltalanul tárta szét kezeit.

– Fiam, ne állj szóba idegenekkel! – kapta az utasítást a szomszéd buborékból. – Majd ott fenn, a szabad világban találsz barátot!

Háborítatlanul hagyták el ezt az ezerarcú csodát, a Földet.

– Azt hiszem, rájöttem – akartam közölni felfedezésemet, miszerint ez a sok-sok felnőtt és gyerek miért is költözik el innen, miért is akarják elszeparálni magukat a többiektől, kitaszítottak-e ők, vagy önszántukból, szabadságot remélve keresnek új hazát, de a lánghajú Kriszta hallótávolságon kívülre tévedt. Féltem, nehogy elsodródjon tőlem, de ő nagyon is elemében volt, versenyre kelt a repülő golyókkal, míg azok el nem tűntek a bíborba öltözött végtelenben.

Hamarosan csend ült a vidékre, hazai vizek felé haladtam, közelített a kiszáradt talaj; a távolban feltűnt az ismerős sziklakatedrális, rózsaablakából gyémántszemek pásztázták a terepet, majd váratlanul megszűnt a szivárványszín burok körülöttem, nélküle azonmód védtelenné váltam. A rövid zuhanásban a szemem félénken eltakart ujjak között kandikáltam ki egy cseppet.

– Csak folyton-folyvást repülj, repülj, mert szállni olyan nagyszerű! – hallottam még a lány távoli, biztató hangját, miközben az otthoni kertvégi trágyakupac közepébe pottyantam, mely véget vetett ennek a meseszerű kalandnak…

Nemrégiben megtudtam, a szomszédlányék elköltöztek. Azóta gubbasztok sóvárogva, hol esőben, hol hidegben a kerti rozoga padon, ingerülten válogatva a harsogó zenék között, hátha újra felemelnek a láthatatlan karok. Ott lebeg a cél, amit az a varázsos lány plántált belém: „Ha ebben a percben meghalnál, a lelked a testembe költözne” – zsibongnak fülemben meglepően érett szavai.

Végre megtalálom a kert végében a távirányítómat. Izgatottan nyomom meg a lejátszás gombot, többször egymás után… nahát, tényleg, sikerült… újra emelkedem, magához vonz a messzeség… egyre feljebb, és látom már… igen, abban a színes buborékban velem éppen szemben, a napsugarak tüzében, a szabadság fényében, reményt adóan ott mosolyog felém a vörös hajú, sugárszemű Kriszta.

Túlsúly csökkentés

 

   Az evés életfenntartó funkció, ám manapság az élelmiszer-kínálat a gazdaságilag fejlett régiókban rendkívül, már-már feleslegesen gazdag. Ez a tény, valamint a sokoldalú választék egyaránt folyamatos evésre buzdít, sokszor még a kiapadt pénztárca ellenében is. A hatalmas üzletek roskadásig pakolt polcai még inkább növelik az éhségérzetet. Nehéz ellenállni, ezért mindenféle, laktató, zsíros, súlygyarapító élelmiszerrel telepakolt kiskocsik suhannak a pénztárakhoz.

   A gazdag kínálat miatt elsősorban ízlésünk, illetve külalakjuk szerint válogatunk az ingerlő tulajdonsággal mesterségesen felruházott ételek közül, sutba dobva akár a leendő egészségügyi problémáinkat is. Meg kellene tanulni az ízletes mellett az egészséges táplálkozás élvezetét is, tartsuk meg a kigondolt és a fizikai kívánság közti egyensúlyt.

   „Csak akkor játszhatsz, ha mind megeszed a tányérodról!' Ez a fülünkben oly jól csengő otthoni mondat szinte felhívás a habzsolásra, kényszer a túl sok evésre már kora gyermekkorban is, melyet magunkévá téve akár súlyosan károsodhatunk mind fizikai, mind szellemi értelemben.

Az elhízáshoz vezető tükörsima út csupa finomsággal van kikövezve:

   Az ellenállás teljes hiánya a túlzottan csábító élelmiszerpiac zsúfoltságában.

   Divatok, külső ingerek, reklámkampányok vezérelnek a helytelen útra.

   Ugyan naponta csak egyszeri, kétszeri étkezést választva, ám akkor annál nagyobb adagok fogyasztása.

   Szinte minden helyzetben – pláne unalomban – az evésen, iváson jár az ember esze.

   Stresszes helyzeteknél újabb igénytelen élelmiszerekkel bővül a megkívánt élelmek tárháza.

   A táplálkozás a gyomor pihentetése nélkül, tükrözve a felgyorsult világot: nagy sebességgel történik.
   Függőségi viszony a kamra és a telepakolt hűtőszekrény iránt.

   Elhízáshoz való hajlam.

Fogyókúrás tanácsok

   

   Az emberiség java részét nap mint nap foglalkoztatja saját külseje, ideális súlyának megszerzése, majd megőrzése, valamint a fittség kérdése. Azon módszerek ismerete, melyekkel ezek a célok viszonylag kevés fáradozással elérhetők szintén fontos tényezők az életben.

   Előfordulhat azonban – már kora reggel – egyetlen pillantás a mérlegre vagy a tükörbe, és tönkremegy a teljes nap. Ez az állandó elégedetlenség, az álomsúly utáni vágy sokszor teheti rémálommá életünket. Sokszor még azon is elgondolkodunk: lehet, hogy a fogyókúra kövérít?

   Persze a diéta sem mentes a hátrányoktól, és miután az egészségünk a tét, jobb ha óvatosan fogunk hozzá, vagyis nem szabad visszaélni vele, mert zavarokat okozhat az anyagcserében, felboríthatja a szervezet hormonháztartását. A megfelelő kalóriamennyiség – életviteltől függően – minimum 1500 kcal, aki ez alá csökkenti napi fogyasztását, számolhat vitamin és ásványi anyag hiánnyal, tehát az erőszakos fogyás nem biztosíthatja az elegendő tápanyag bevitelt. Jó alakhoz, remek közérzethez leginkább teljes értékű, természetes táplálkozással, aktív életmóddal juthatunk el. Ami manapság divatos, még nem feltétlenül hasznos is, gyakran egyoldalú táplálkozási szokásokhoz vezetnek. A siker a tudatosságban, az akaraterőben, életünk némely elemeinek gyökeres átalakításában, mozgási és evési kultúránk drasztikus megváltoztatásában keresendő.

   Az utóbbi évtizedekben valóságos hadjárat indult az elhízás ellen. Persze nem érdemes spártai harcot vívni, még kevésbé valamiféle frusztráló diétába fogni, mert ezek legtöbb esetben inkább ártanak, mintsem használnának. Az uniformizált fogyókúra helyett javasolható az egyénre szabott étrend, benne a rostban gazdag, kevesebb energiát szolgáltató élelmiszerek fogyasztása, mellette pedig egy fitnesz-tréning.

   Az igazi önértékelés hiányában külső segítség vehető igénybe. A személyes kontaktus lényege az étvágyszabályozás optimalizálása, a helyes szénhidrát, fehérje és zsír bevitel. A diétában alapvető az étvágy-jóllakottság érzetének megnyugtató irányítása, amely különböző programok összeállításával érhető el, amit semmiesetre sem szabad megváltoztatni, önkontroll alatt kell tartani magunkat. A tudatos étkezés mellett a mozgás öröme is azon életfelfogás része, mely jót tesz egészségnek, a közérzetnek.

   A nagy mennyiségű cukor, az édességek mértéktelen fogyasztása az egyéb káros hatásaik mellett rendkívüli éhségérzettel párosulnak, melyre sokszor újabb cukorbombákkal reagálunk, ami egy végzetes körforgást indukál a szervezetben. Ezért iktassunk többszöri – öt-hat –, ám mindenképpen szerény mennyiségű étkezéseket a napi penzumba, mely ritmus előbb-utóbb szokássá válik, ezáltal könnyebbnek tűnik majd a diéta betartása. Figyelembe kell venni, hogy a fogyókúra csak hosszú távon kecsegtet sikerrel.

   Érdemes ragaszkodni a diéta eredeti jelentéséhez, az egészséges, rendezett életmódhoz, mely biztosítja mindenki számára a saját magával való teljes megelégedést, ezáltal az élet szeretetét.

Fantomsziget

   A nemrég magunk mögött hagyott 20. század nyolcvanas és kilencvenes éveiben a Földközi-tenger hullámai közül időnként egy új földterület, egy „hatalmas felfordított tányér” bukkant fel. Egy pár száz méter átmérőjű teljesen kopár, kissé barnászöld, olykor szürkésfehér színű ismeretlen képződmény, amiről csak a hajósok elbeszéléseiből értesülhettünk, mert amire egy-egy kutatócsoport a helyszínre érkezett, az a valami egyszerűen eltűnt. Itt az időnként szón van a hangsúly, hiszen mindig más-más koordinátákon látták a titokzatos tüneményt, mintha legalábbis mozogna.

   A szemtanúk egy része hatalmas repülő csészealjnak vélte, voltak akik egy dinoszaurusz korabeli tengeri szörnyre asszociáltak, és akadtak olyanok is, akik úgy gondolták, hogy egy lakatlan, kóborló szigettel volt dolguk.

   Aztán elérkezett az ezredforduló, majd a 21. század elején egy újabb hasonló eset produkált megütközést tengerész körökben. Számos hajó kapitánya egymástól több napi vízi útra is szinte ugyanazt írta a hajónaplójába: az óceánokat és tengereket járva feltűnt nem messze tőlük egy, a legrészletesebb térképeken sem jelölt szigetecske. Természetesen megpróbáltak utána járni ennek a kísérteties rejtélynek, de mihelyt a közelébe értek volna, a látomás köddé vált, soha senki nem tudott a szárazföldre lépni.

   A „fantomsziget” legtöbbször az Indiai és Csendes óceánon okozott döbbenetet, repülőgépekről és hajókról egyaránt jelentettek ilyen eseteket. De amilyen hirtelen tört ki a víz fodraiból, ugyanolyan váratlanul süllyedt is el, vagy bármi is történt vele. Általánosságban elmondható, hogy a megjelenő terület felszínét nem borították fák, nem takarta növényzet, a földdarabot a sárgásbarna szín uralta. A szemtanúk ellipszis alakúnak festették le; repülőről megbecsülve a hossza meghaladta az 1 kilométert, a szélességét pedig nagyjából 500 méterben állapították meg. Megfigyelések érkeztek Palau szigetéről, Hawaiiről, Tasmániából, a Kókusz-szigetek környékéről, még videofilmet is készítettek róla, de egy nagy folton kívül más nemigen segítette a hatékony elemzést. Az egyik esetnél a közeli ausztrál haditengerészet egy jól felszerelt expedíciót indított a rejtélyes földre. Ugyan rendelkeztek a sziget pontos koordinátáival, mégsem jártak sikerrel, a keresett szárazföldnek csak a hűlt helyét találták, mintha csak szemérmesen bújócskázott volna velük.

2002-ben Hawaii légteréből a Csendes-óceán felett egy utasszállító repülőgép számolt be a földi irányítóknak, hogy alatta egy különös dolog jelent meg a vízen, körülötte sűrű pára lebegett. Az amerikai haditengerészet egyik ott tartózkodó atom-tengeralattjárója gyakorlatozás közben vette az adást, odaosontak hát a szigethez., ám az, mintha hallotta volna mit forralnak ellene, merülni kezdett. Az oda érkező kisebb felderítő repülők már csak a süllyedő objektumot lezáró kavargó vizet konstatálhatták. A tengeralattjáró műszerei is jeleztek egy hatalmas méretű, különös hangot adó testet a közelben. Elsősorban a légbuborékok láttán rögtön egy bálnára gyanakodtak, a követését viszont megakadályozta a nagy mélység.

   2003 elején a Barracuda nevű francia jacht Ausztráliából Tahiti felé hajózott, amikor az ügyeletes kormányos hátrapillantott, és azt hitte túl sok rumot öntött magába. A hajó mögött egy szigetet vett észre, éppen ott, ahol az imént még ők szelték a habokat. Tapasztalataikat közölték a legközelebbi kikötőnek: elmondták, hogy visszafordulnak megtekinteni a jelenséget. Több hír nem érkezett felőlük, elvesztek a jachttal együtt mindörökre.

 

Glastonbury

    

   A szent apátság nem e világi atmoszférájú kényszerítő erejének köszönhetően hemzsegnek körülötte a különösebbnél különösebb legendák. Történetében fontos epizód az Artúr-legenda, de kapcsolatba hozható a Szent Grállal, a Szentkút gyógyító ereje pedig zarándokhellyé tette. 

A legenda szerint Arimateai József a keresztre feszítés után 12 szent életű keresztény emberrel Britanniában utazgatva érkezett ide. Avalon szigetén földbe döfte vándorbotját, ahol az meggyökeresedett, és szent galagonyaként kivirágzott, oda építették a Szűz Máriának szentelt templomot, az első keresztény szentélyt Britanniában. Állítólag magával hozta, és itt helyezte el a Grál kelyhet.

Egy másik változat szerint József a Szentföldről Glastonburybe tért vissza, amit jóval korábban még a gyermek Jézussal együtt keresett fel.

   Az apátságot Szent Patrick alapította az 5. században. A szentélyt 1194-ben fájdalmas tűzvész pusztította el, a felépítéséhez szükséges pénzt úgy kívánták a szerzetesek előteremteni, hogy gyorsan „megtalálták” Artúr sírját. Az a fatörzsből kivájt koporsó, amit a leégett kolostor aljából hoztak fel éppen passzolt a korabeli mítoszokba, benne egy szőke női és egy magas férfi csontváz feküdt. Ez utóbbi koponyáján halálos sérülés volt látható. Mellőlük előkerült még egy feliratos kereszt is: „Itt Avalon szigetén nyugszik Artúr király”

   A sírt gondosan dokumentálták, a relikviát számos vizsgálatnak vetették alá, de a történelem viharaiban mindezek már rég elkeveredtek. Annyi látszik csupán bizonyosnak, hogy a keresztre írt felirat latin nyelvű, ezért nem keletkezhetett Artúr idejében, vagyis ilyen szempontból hamisítvány.

 

   Több mint ezer esztendőt követően aztán az egyre terebélyesedő fényűző templom nagyon szúrta a szemét a római katolicizmussal szakító VIII. Henriknek, ezért a király földig romboltatta azt. 1907-ben Frederick Bond építész irányításával hozzáfogtak a romok feltárásához. A munka korántsem volt egyszerű, így a férfiú, aki az építészet kiváló ismerete mellett az okkult tanok tudójának is mondhatta magát, eredeti ötlettől vezérelve egy médiumhoz fordult, hogy ő közvetítsen közte és a szellemvilág között. Az egyik szeánszon a médium a túlvilág fantomjai által vezérelt írószerszámmal lerajzolta a lerombolt apátság addig rejtett alapjait. Két évre rá Bond ezeknek a jegyzeteknek a felhasználásával kezdhetett hozzá a részletes ásatásokhoz, és mit ád az ég, ami addig nem sikerült senkinek sem, neki igen: hamarosan ráakadt a föld alatti ledőlt falakra, kapukra, tornyokra, oszlopokra. 

   Bőséges anyagi hozzájáruláshoz jutott a folytatáshoz, egyre inkább körvonalazódott az egykori szentély alapterülete. És mindezt egy másvilági lélek, egy alapító szerzetes útbaigazításai alapján! Ezt az aprócska titkot azonban csak egy évtizeddel később, 1918-ban tárta a nyilvánosság elé, őszinte döbbenetet, jelentős visszhangot keltve vallási körökben. Az egyház – aki megbízta őt a munkával – szerint a férfi hagyta, hogy a spiritizmus démonai irányítsák cselekedeteit, botrányossá vált az egész eljárás. Tekintélyét tudós körökben azon nyomban elvesztette, még a templom közeléből is kiutasították, megkeseredve tért vissza hazájába, Amerikába; végleg hátrahagyta az általa feltárt apátság fűvel beültetett romjait. Könyveit, a felfedezésének dokumentációját mind megsemmisítették. De késői volt minden próbálkozás, Glastonbury kísértete már felébredt. Hogy aztán az építész valóban túlvilági segítséget kapott-e, vagy született ösztönös képességeit kamatoztatta munkájában, aligha tudhatjuk már meg. 

   Bond úgy vélte, hogy az egész szent terület egy asztrológiai kert. Benne a világunkat egy kozmikus tervnek megfelelően rendezték be, ahol az apátságot és több más várost is egy geometriai terv alapján lehetett csak felépíteni, az adott hely természeti adottságainak megfelelően.

Rosslyn

   

   Nem messze a skót Edinburgh királyi városától áll egy varázslatos középkori épület, a Rosslyn-kápolna, ahol közelebb kerülhetünk mennyhez és pokolhoz, mint bárhol másutt a világon. A spiritizmus e bástyája őrzi a Templomos lovagok rendjének titokzatos múltját, és talán kincsét is. Már a korai időktől fogva energiaközpontnak és lelki fókusznak tekintették. Misztikus hírneve a bőséges és változatos faragványaiban, illetve a hozzá kapcsolódó mítoszok, legendák erejében rejlik. Eredetéről, jelentőségéről számtalan mendemonda kering, a sejtelmes építmény rászolgált a világhírre, minden pillanat meglepetést tartogat a látogató számára.

   Eredetileg az egész szentélyt a jeruzsálemi Templom mintájára kívánták felépíteni. A legenda szerint Salamon templomának romjait a Templomos lovagok ásták ki, de nem tudták, hogyan nézhetett ki eredetiben, mindössze az ép nyugati fal egy részét találták meg, és azt mintázva építették meg Rosslynt. Felszentelése óta szóbeszéd tárgya a lovagok elrejtett kincse, amelyet a kápolna rejthet magában. 

    A kápolna kőpadlója alatt húzódó kripta a Sinclair család temetkezési helyéül szolgált, skót lovagok nemzedékei nyugszanak itt, ám a felbontását nem engedélyezik az imahely megóvása érdekében. Ez a tény csak tovább növeli a hely misztériumát. Többek között ebbe az eldugott sírhelybe képzelik Jézus mumifikált fejét, a templomosok kincsét, köztük a Szent Grált, a frigyládát, valamint az eredeti skót koronaékszereket. Az összeesküvés-elméletek hívei világtitkok elkendőzésére találtak itt vélt, vagy valós bizonyítékokat, míg mások az örök nőiesség tiszteletét látják az épület harmonikus konstrukciójában. Rosslyn igen bőkezű az ezoterikus segítségért fohászkodók hívőknek, maga a dalai láma is spirituális élményről beszélt látogatását követően. A buddhista tanok pedig állítják, hogy a szentély fontos szerepet fog játszani a világbéke megteremtésében. Úgy legyen!

   A 21. századi „da Vinci kód” láz betört a szentélybe, a rajongók lassan tönkreteszik a kápolnát,felújítása folyamatosnak mondható.

  

Álomidő

   

   Ausztrália eltérő nyelvű és életfilozófiájú őslakosainak (aborogin) kultúrájában a fő hasonlóságot az „Álomidőnek” (teremtésmítosz) nevezett történelem előtti korszak jelentette. Ez a világkép kötötte össze az embereket, a tájat, az élővilágot, a rituális helyeket, a szellemeket és persze az időt, egy szóval magát a mindenséget.

   A nomád életmódú őslakosok szemében a belső értékek és a környezet egyaránt az Álomidő eseményeihez köthetők. A világ kezdetén az elődök cselekedeteikkel alakították ki a mai tájat. Mindent, amit megérintettek és minden helyet, ahol megfordultak, feltöltötték saját életerejükkel. Ezt követően pedig visszatértek pihenni. Evvel azonban nem ért véget az Álomidő, folytatódott nemzedékek tevékenységén át, és tart ma is. Az Álomidő és a földi élet összefonódása mindig egy-egy rituális eseményben sűrűsödik össze, melyet a táncokban, énekekben, az álmokban, a szent helyekhez való zarándoklatokban, a mítoszokban való hit teszi teljessé. Az Álomidőt megtestesítő bennszülött kézműves tárgyak az ezt megünneplő szertartásokhoz készültek. 
    A teremtéskor született meg az Uluru is, amit manapság Ayers Szikla-ként ismerünk. Földrajzilag Nyugat-Ausztráliában található, közel az ország mértani közepéhez. 

   Az Uluru Nemzeti Park 1987 óta tartozik az UNESCO Világörökség részéhez. A természetvédelmi terület vonzó látványossága a síkságból meredeken kiemelkedő két terjedelmes sziklatömb. Egyikük a sivatag fölé 550 m magasra nyúló Olga-hegy (Kata Tjuta), amelyet a szikla felszíni bemélyedései 30 kisebb kúpos hegyre tagolnak. Neve Olga württembergi királynét idézi.

   A másik a tőle 35 km-re lévő, 365 m magas, 2,5 km széles és 3 km hosszú Ayers Rock, amely Ausztrália nemzeti jelképe, a világ legnagyobb homokkő-monolitja, pedig ez a kis darab csupán egy lesüllyedt hegy látható csúcsa, a többi része becslések szerint 6 km-rel nyúlik a talaj alá. Felszíne a nap fényének változásait követve a halvány rózsaszíntől, az izzó vörösig a napszaktól függően más-más színben játszik.